24. Fejezet

Sziasztok. Itt is a fejezet. Ebben elég sok minden fog történni . Úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Köszönöm szépen az előző fejezethez kapott komikat és pipákat. Tudom hogy elégé soká hoztam a fejezetet de itt van és csak reménykedem hogy kapok pár komit is. 

Puszi

Beky

24. Fejezet.

 Miután a nevetésünk is csillapodni látszott a karámok felé indultunk. Alig vártam már hogy láthassam az én drágaságomat. Sajnos itt kellet hagynom, amikor elköltöztem hisz mégsem vihettem magammal. Mégis mikor itt vagyok, mindig kijövök hozzá és elmegyek lovagolni. Mondhatni, hogy vele együtt nőttem fel, hisz még kicsi voltam mikor megszületett. Apa nekem adta és ez az ajándék volt életem legnagyobb ajándéka. Amikor beléptünk a karámba utamat rögtön Csillag felé vettem. Mikor az ő bokszához értem nem sokat kellet várnom és már ki is dugta a fejét. Először csak néztem, majd kezemet felemelve megsimogattam orrának puha, selymes részét. Ösztönösen nyomta orrát kezembe, mire csak elmosolyodtam. Átfogva nyakát megöleltem, hogy éreztessem vele, valójában mennyire is hiányzott. 

 

Csillag

Elléptem Csillagtól majd éreztem, hogy valaki derekamra teszi a kezét.

Nem kellet, hogy lássam, ki az. Derekamtól, ahol keze volt, furcsa bizsergés indult el egész testemen. Karjaiba simultam, hátamat mellkasának nyomtam, míg ő szorosan ölelt magához. 

- Nagyon szép ló. Gondolom a tiéd?! – Kérdezte, mire ismét megborzongtam.

-  Igen ő az én lovam. Csillagnak hívják. És amint látom, nagyon kedvel. – Néztem le Rob kezére, amit Csillag lökdösött. 

- Szerintem is. – Tette állát a vállamra. – És melyik lóval megyek én?

- Gyere, megmutatom. – Fogtam meg a kezét, majd elkezdtem húzni a második legjobb lóhoz. – A neve gyémánt. - Amint Rob meglátta a lovat, látszott rajta, hogy nagyon örül neki. Az ő lova fekete volt és gyönyörű szép. 

 Gyémánt

Miután együtt felszereltük a lovakat kivezettük őket az istálló elé. A többiek is szép lessen odaértek. Mindenkinek volt lova. Tayler volt az akinek feltűnt, hogy honnan is van ennyi lovunk. 

- Tudod már a nagypapánk is a lovakkal foglalkozott, így apa csakugyan lovak között nőtt fel. Számára a lovak is családtagok. Így van nekünk is rengeteg lovunk. Kristen volt a díjugrató, én idomítottam a lovakat, Jered fogatot hajtott míg Den volt az, aki gyors vágtázott. Mindannyian nagyon jók voltunk és rengeteg díjat bezsebeltünk, amiért a szüleink büszkék is voltak. Anya is díjugrató volt és így ismerkedett meg apával. Szinte egyértelművé vált, hogy Kristen lesz az, aki anya nyomdokaiba lép. És mindaddig ez így ment, míg Kris New York-ba nem szeretett volna menni tanulni. 

- Igen, szóval most már tudjátok, hogy honnan van ennyi lovunk. – szakította félbe Camet. – Most, hogy elég információtok van, érjetek utol- mondtam, majd elindultam Csillaggal. Még a bátyáim sem tudják, de sokat szoktam vágtázni és elég gyors is vagyok. Habár ezt így még nem tudtam sosem kipróbálni. 

Felemelő érzés volt újra lovagolni. Olyan volt minden, mint régen. Mintha visszamentem volna az időben négy évet, és most mindent onnan folytatnák. Csillaggal együtt mozogtunk mintha sosem hagytuk volna abba. Annyira másnak tűnt így a világ, olyan volt, mintha mindent ellehetne felejteni. 

Könnyen ugrattam át az előttünk lévő farönköt. A levegőben szállva siklottunk át a rönk másik oldalára, hogy aztán ismét nagy lendülettel tudjon Csillag szaladni. Akár egész nap el tudtam volna lenni így gondok nélkül. Még mentünk egy kicsit, majd egy tisztáson megálltam, hogy a többiek is be tudjanak érni. Csupán csak pár percet álltam egy helyben, mikor megérkezett Den. Bosszús és értetlen feje láttán mélyen elnyomtam magamban egy mosolyt. Sejtettem, hogy dühös lesz, amiért nem ő lett az első. A versenyeken is elég nehezen viseli. 

- Te mióta vagy ilyen gyors. Tudtommal én vagyok az, aki gyorsan tud lovagolni a családban. 

- Sajnálom. Tudom, hogy eléggé rosszul viseled a vereséget de…

- Nem viselem rosszul – mordult fel, mire csak elmosolyodtam, majd folytattam az előbb elkezdett mondatomat. 

- Tudod régen tanultam, vagyis gyakoroltam. Mindig is irigyeltelek, amiét olyan gyorsan tudsz vágtatni. És mikor először megpróbáltam olyan jó volt. Jó volt érezni azt a sebességet. Az adrenalint, ami bennem volt, ahogy egyre gyorsabban vágtattam. Sajnálom, ha ezzel megbántottalak őszintén. 

- Ugyan semmi gond húgi. Nem tudtam, hogy tetszik ez is. De kérlek vigyázz magadra, eléggé veszélyes is tud lenni. – Mondta kedvesen, mire kicsit felengedtem. Azon kívül, hogy mennyire viccesnek találtam, valójában aggasztott az is, hogy esetleg megbántom. 

- Köszönöm és vigyázok. De hol vannak a többiek? –néztem abba az irányba ahonnan ő is jött.

- Ó hát nekik volt egy kis gondjuk. Tudod Jackson nem igazán tudott felülni a lóra, és amikor sikerült, akkor kiderült, hogy nem jól kötötte meg a nyerget így lecsúszott a másik oldalon. A fiúk pedig a nevetőrohamtól nem voltak képesek a lóra ülni. Én meg nem hagyhattam, hogy legyőzz így utánad indultam, de sajnos nem tudtalak beérni. – Már a hasamat fogtam a nevetéstől és félő volt, hogy leesek a lóról. Ahogy elképzeltem magam előtt Jacksont amint nagy nehezen sikerül a lóra ülnie és rögtön le is esik, hát eléggé vicces lehetett. 

- Rendben, akkor induljunk vissza, mert nem hiszem, hogy egy hamar ideérnének. 

Már jó ideje mentünk visszafelé, amikor megpillantottuk a többieket, mint valami ügyetlen banda egy helyen. Volt olyan, aki jobbra-balra cikázott, míg akadt olyan is, aki inkább a ló mellet sétált (ez volt Jackson)

- Azt hiszem várhattunk volna egy darabig még rájuk. – Mondta Den felém pillantva.

- Igen szerintem is. – Bólintottam. 

- Hát ti hogyhogy itt, azt hittem, hogy már a világ másik oldalán vagytok –nézett ránk Jackson kérdőn. 

- Á, még nem, tudod vissza szerettem volna fordulni, hogy megnézzem, jól vagy e és hogy esetleg nem ütötted e be a fejed. Mert ugye, ha ennél is bolondabb lennél az igazán nagy veszteség lenne nekünk. – Mondtam komoly arccal. 

- Ugyan, csak miattam fordultatok vissza? Ez igazán aranyos tőled. Akkor majd máskor is ilyen ügyetlen leszek. – Kacsintott rám. 

- Bolond vagy – ráztam meg a fejem. Nem hiszem el, csak ő tud ilyen lenni, hogy amiből ő jönne, ki rosszul még a saját javára fordítja. Mikor odaértem hozzájuk leszálltam a lóról és rögtön Robra néztem, aki magabiztosan ült a gyönyörű fekete lovon. Annyira jól nézett ki hogy legszívesebben egy szobába zártam volna, hogy senki se láthassa. Persze velem egy szobába hogy én azért gyönyörködhessek benne. 

Szemeimet szorosan összezártam, hogy kiűzzem gondolataimból a képeket és a többiekre figyelhessek, de még elkaptam Rob csábos mosolyát. Hogy aztán minden figyelmemet végképp a többeknek szentelhessem. Robbal voltak még mára terveim és nem is akármilyenek, de ebbe bele sem mertem gondolni. 

- Jó, amint látom, vannak, akiknek nem nagyon megy a lovaglás. – Egyből Jacksonra tévedt a tekintetem, aki csak bosszúsan nézett rám. – Aki tud lovagolni, menjen csak, aki nem, az kövessen. – Megfogtam Csillag kantárját, majd elindultam az egyik lekerített rész felé. Nagy sajnálatomra Rob tudott lovagolni, így ő nem jött velünk, ahogy Tom, Kellan, Lizzy Ashley Nikki és persze a bátyáim sem. Nem tudtam eldönteni, hogy Aden valójában nem tud lovagolni vagy csak azért maradt, hogy rám vigyázhasson. 

- Na, ki lesz az első? – néztem kicsiny csapatunkra. 

- Majd én. – Jött elém Tayler. Én csak rámosolyodtam, majd kinyitottam a kerítés ajtaját, amin bevezette a lovat, majd én is bementem. A többiek a kerítés másik oldaláról figyeltek minket, így minden figyelmemet Taylernek tudtam szentelni. 

- Nos, akkor tudnod kell, hogy a ló azt fogja csinálni, amit te szeretnél, csak legyél határozott. Tedd, a lábad a kengyelbe, majd rugaszkodj el a földtől, hogy fel tudj rá ülni a nyeregben meg tudsz kapaszkodni hogy felhúzd magad. Megmutatom jó? – kérdeztem bizonytalan arcát látva, mire csak bólintott. Mindent úgy csináltam, ahogy mondtam, majd leszálltam a lóról, hogy ő is meg tudja csinálni. – Most már tudod, hogy kell. Próbáld meg. - Biztattam.

Nagyon határozottan lépett oda a lóhoz, majd miután lábát a megfelelő helyre tette elrugaszkodott és már a lovon is ült. Ha nem tudnám, hogy nem tud lovagolni, azt hinném hogy már évek óta ezt csinálja. 

 - Rendben ez eddig jó. Most akkor… - A szó a torkomban rekedt és egy hang sem jött ki rajta. A ló felágaskodott, ezzel a földre lökve engem. A pánik eluralkodott bennem és nem tudtam mit csinálni. Csak néztem, ahogy a patái egyre jobban közelednek felém. Valahonnan agyam legmélyebb zugából előtört egy emlék. Tayler arca valahonnan régről. 

„Egy koszos elhagyatott épület egyik szobájában voltunk. A penészes falak a cigi büdös keveréke kínozta az orromat, de nem törődtem vele. Egy kar szorosan ölelt magához én pedig a kábulattól hanyatlottam mellkasára. A szobában mindenki kábultan nevetett a drog és az alkohol miatt. A kopott szakadt fotel, ami az egyetlen bútor volt a szobában kényelmesnek lehetett mondani. Belül mindenhol fecskendők és rég kiürült alkoholos üvegek voltak szanaszét. A szobában voltunk vagy 10-en, mégis mintha mindenkiből kettőt láttam volna. Egy férfi lépett oda hozzám, majd megragadta karomat, hogy valamit bele tudjon szúrni. A kábulat átvette az agyam felett az irányítást és már nem tudtam hol vagyok, vagy mit csinálok, csak azt, hogy mindez milyen jó is.” 

Mindez az emlék nem tartott tovább pár másodpercnél mikor valaki félre rántott mielőtt a ló rám léphetett volna. Szemeimet könnyek lepték el. Azonnal a megmentőm karjaiba simultam. Fejemben még ott voltak tisztán az emlékek és most már rájöttem mindenre. De néha a tudás és az emlékezés jobban fáj, mintha semmit nem tudsz. 

- Sss. Nincs semmi baj – Aden szorosan fogott, és ettől úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, és nem kell félnem semmitől sem. Fejem mellkasán volt, szemeimet szorosan összezártam és nem akartam semmire sem gondolni. Egy kéz érintette meg a vállamat, amihez egy hang is tartozott. Azonnal összerezzentem és még szorosabban simultam Ademhez. 

- Kristen én annyira sajnálom. Nem tudom, hogy mi történt. – Szabadkozott, de most nem érdekelt semmi sem. Nem akartam a közelében lenni. Nem akartam, hogy hozzám érjen és hogy itt legyen. El kell innen mennem messzire. 

Mintha Aden is tudta volna, mit szeretnék elkezdett húzni valamerre. Csupán csak pár lépést tettünk meg, amikor meghallottam Jackson aggódó hangját. 

- Kristen jól vagy? Nem esett semmi bajod? – Könnyeim mögül felnéztem Jacksonra majd halványan elmosolyodtam. Nem szerettem volna megijeszteni, de valószínűleg láthatta, hogy a mosolyon nem őszinte, mivel arca továbbra is nyugtalan volt. – Szólok a többieknek. – Kiáltott még utánunk.

Aden a házba vezetett egyenesen a nappaliba, majd leültettet. Hagyta, hogy kisírjam magam. Talán ez volt a legjobb, amit most tehetett. Mert meg kell, hogy nyugodjak. 

- Ő az – Szipogtam mikor felnéztem rá. Arca egy cseppet sem változott így biztosra vettem, hogy tudta eddig is. Először düh öntött el és le akartam kiabálni a fejét, amiért elhallgatta előlem. És csak később jöttem rá, mikor sikerült át gondolnom, hogy ez egy igazán rossz ötlet. Valószínűleg nem mondhatta el. 

- Tudom. De hidd el, hogy nem engedem, hogy bajod essen. Hinned kell nekem. Sosem hagylak magadra. 

- De el kell, hogy menjek ismét. El kell hagynom a családom. – Szemeimbe újra könnyek gyűltek erre a gondolatra. Nem akartam ezt. Már annyira utáltam elegem volt és vissza akartam forgatni az időt. Miért voltam akkora idióta hogy összekeveredtem velük?  Miért nem volt egy kicsit több eszem?

- Nem. Egyáltalán nem kell elmenned. – Tiltakozott azonnal. Értetlenül néztem rá, hisz nem maradhatok itt. 

- De el fogja mondani, hogy mi is történt velem, mindenkinek. – Felpattantam és dühösen néztem rá. Már miért ne mondaná el. Semmi sem akadályozza meg abban. Hisz tönkre tettem őket. Miattam voltak börtönbe. 

- Nem fogja elmondani. Azt már rég megtehette volna. Valami sokkal többet akar annál, mint hogy a családod megtudja a titkodat. – Ennek semmi értelme nem volt. Hisz azzal okozza a legnagyobb fájdalmat, ha elmondja. Vagy mégsem. Szemeim kikerekedtek mikor rájöttem, hogy miért is van itt. Vérem megfagyott a gondolatára is. 

- Azért van itt, mert Maxnek ad információt rólam. És én nektek vagyok a csali, aki idecsalogatja Maxot. – Aden arca megrándult a „csali” szóra.

- Én nem mondanám így. Te nem vagy csali, csupán egy áldozat, akit megvédünk, miközben elkapjuk azt a férget. 

- Szóval mégis csak az vagyok. Aden, ne szépíts. Te nem megvédeni akarsz engem, hanem elkapni őt. Pontosan tudtad, hogy idejön és még sem szóltál. A családom veszélyben van. Mert az az ember egy őrült és nem számít neki, hogy majd hány embert is kell megölnie, csak az, hogy engem elkapjon. Minden a te hibád.- Ordibáltam magamból kikelve.

- Még hogy az én hibám. Ugyan Kristen, nincs életem, mert téged védelek folyton. Nem én sodortam veszélybe a családod, hanem te. Te voltál az, aki drogozott, aki ivott. Hazudtál a családodnak és csakis te vagy a felelős mindezért. És tudod szerencse, hogy volt annyi eszed, hogy a kórházba bemenj, különben már rég halott lennél épp úgy, mint a gyereked. - Kezem nagy csattanással találta el az arcát. Szememből a könnyek patakokban folytak és már nem láttam tisztán. A düh, ami bennem tombolt arra késztetett, hogy törjek ki és ne fojtsam magamba, de még így is tudtam, hogy igaza van. Csak én vagyok a hibás mindenért. Lábaim önmaguktól indultak el. Az ajtót nagy hévvel téptem fel, hogy aztán az erdőbe szaladhassak. 

Úgy éreztem, hogy mindenki ellenem van és jogosan. Az én életem tönkrement, de nem kell, hogy az övékét is tönkretegyem. Adamnak nem volt igaza. Akkor lett volna eszem, ha nem megyek be a kórházba, mert ha most nem élnék, talán mindenki biztonságban lenne. Adamnak lenne élete, és sosem ismertem volna meg Robot. Ez azonban bármennyire is kellet volna, hogy megkönnyebbülést hozzon, belesajdult a szívem. Életem legboldogabb része volt, hogy Robbal megismerkedtem. Ő adta meg nekem azt, amire szükségem volt. A szerelmet, az igaz szerelmet, amit ha ott azon a napon meghalok, mikor a kisbabám, sosem ismerhettem volna meg. 

Nem tudtam merre megyek és nem is érdekelt, csak azt tudtam, hogy minél távolabb szeretnék tőlük lenni.  Mert talán így biztonságban lehetnek. Még ha csak egy kis időre is. 

Rob szemszöge: 

Végig Kristen vággyal teli arca lebegett előttem, amit azelőtt láttam, hogy elindultunk volna. Még most is hihetetlen, hogy szeret. Szívem valahányszor csak megpillantom, gyorsabban dobog mellkasomban. Emlékszem arra mikor találkoztunk. Sosem láttam még ennyire vidám embert, mint amilyen akkor ő volt. Nem volt több mások szemében egyszerű embernél mégis volt benne valami különleges számomra, amitől úgy éreztem ő más, mint a többiek. A nevetésének lágy dallama a szemének csillogása és minden, ami ő volt valami különleges emberré tette. Egy értékes kincsé melyből a világon csak egy van. És ez a kincs most az enyém. 

Sok lánnyal jártam már eddig, de valahogy volt bennem valami, ami hiányzott, valami amit nem tudtam mi. És csak később jöttem rá. Pontosan azon a napon mikor összefutottam Kristennel. Az a nap volt az, mikor megtaláltam lelkem hiányzó darabkáját benne. Vele lettem egész. És tudom, hogy ő számomra az igazi. Érzem, hogy sok minden áll még előttünk, de én szeretem, és ezt sosem fogom elfelejteni bármi is legyen majd. 

- Rob. – A hang irányába fordítottam fejem. – Jackson hívott. – Kell szemei komolyak voltak és tudtam, hogy baj van. – Kristen éppen Taylernek mutatta, hogy hogyan kell a lóra ülni, amikor a ló ellökte és majdnem rálépett. Aden éppen időben húzta el onnan Kristent. Azt mondta, hogy nem esett semmi baja csak nagyon megijedt. – Az utolsó szót már csak halkan halottam. Amennyire csak tudtam siettem vissza a házhoz. Féltem, hogy Kristennek valami baja esett, és ha ez így van, én meg fogom ölni Taylert. 

Amint a házhoz értem lepattantam a lóról, majd szinte futva tettem meg az utat az ajtóig, amit aztán majdnem, hogy kitéptem a helyéről. Idegesen néztem körül a nappaliban, de nem láttam Kristent sehol sem. 

- Hol van Kris? – Néztem Adamra, aki a fejét fogva ült a kanapén. Fejét felemelte, majd bűnbánó szemekkel nézett rám. 

- Sajnálom. De én ostoba voltam. Borzalmas dolgokat mondtam, mire elszaladt. 

- Hogy mit csináltál? – Ragadtam meg a ruháját, hogy felemeljem, de nem válaszolt. – Hol van? - Kérdeztem egyre dühösebben mire csak egyetlen szót mondott.

- Az erdőben.