20. Fejezet

Sziasztok.

Itt is a kövi fejezet. Remélem tetszeni fog és ha nem nagy kérés írjatok komit. Köszönöm az eéőző fejezethez a komikat és a pipákat.  

Jó olvasást.

20. Fejezet

Folyamatosan mosolyogtam és Robbal szemeztem. El sem tudom hinni, hogy ilyen is tudok lenni, de nagyon tetszett ez az egész helyzet. Valahogy felszabadított az, hogy Robbal flörtöltem.  Mindenki jól szórakozott és ez engem is még boldogabbá tett. Senki sem hozta fel, hogy mi történt pár napja és ennek felettébb örültem. 

Sosem gondoltam, hogy én ilyet fogok tenni, de mégis megtettem és nem is bántam meg. Ashley és Kellan is igazán jól elszórakoztak. Volt olyan mikor vagy két órára eltűntek. Valahogy senki sem akart akkor az emeletre menni. Amikor lejöttek, Ashleynek olyan zilált volt a haja, hogy ha nem halottuk volna a hangokat, akkor is rájöttünk volna mit is csináltak. 

Éppen a konyhaszekrény tetejéről akartam levenni a bort, de sehogyan sem bírtam, amikor egy test simult az enyémhez. Oldalra fordítottam a fejem és szembe találtam magam Robbal. Ajkaink majdnem összeértek, miközben szemeiben néztem. Legszívesebben megcsókoltam volna, de türtőztettem maga.

- Tessék – adta a kezembe a bort, miközben szorosan hozzám simult. 

- Köszönöm – hajoltam közelebb hozzá mintha meg akarnám csókolni, majd ajkaiba suttogtam – legközelebb is neked szólok – mondtam, majd elléptem tőle. Nagy mosoly terült szét azt arcomon, hogy ismét ilyen közel lehettem hozzá. Az ajkai olyan kívánatosak voltak, hogy kedvem lett volna beléjük harapni, de nem tehettem. Húznom kell még egy kicsit, hogy akkor, amikor majd megcsókolom, fantasztikusabb legyen az élmény. 

- Ez az, egy kis bor – jött közel Nikki, majd kivette a kezemből és már ment is tovább. Én csak megcsóváltam a fejem, majd Camhaz mentem, aki éppen a húst sütötte. Cam, aki mindig is jobban féltett bárkinél is. Gondolataim közt ismét felvillant az a kép, amikor a rendőrséget akarta hívni, hogy feljelentést tegyek.  Nagyon szeretem akárcsak Dent és Jeredet és mindig is jó érzés volt, hogy van három bátyám, akik mindig megvédtek mindentől, amiről tudtak csak néha úgy éreztem magam, mint egy ketrecben lévő madár, aki szabadságra vágyik. És én is arra vágytam, szabadságra, hogy egy kicsit rossz legyek, ne az a megszokott lány, aki mindenben, hallgat a szüleire. Sokszor éreztem, hogy nekem több apukám is van, mert olyanok volt Jeredék. Semmit nem engedtek, amiben akárcsak egy kicsit is megsérülhettem volna. Ugyan néha eljártunk szórakozni, de az olyan volt mintha a madarat kiengedték volna mégis a póráz ott volt a nyakán, ami néha fojtogatta. Talán ennek lett a következménye mindaz, ami New Yorkban történt velem. Azt a sok mindent, amit itthon Londonban nem tehettem meg ott megtettem és végre rossz voltam. De milyen áron?

Szemeimet összeszorítottam és ezeket a gondolatokat mélyen elzártam magamban. Ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy ismét kiboruljak. És együtt kell élnem mindazzal, amit tettem, és amit velem tettek. De a szüleim szemébe ne tudok belenézni, mert képtelen lennék rá. Nem érzem magam méltónak arra, hogy a család tagjának mondjam magam.  

Megráztam a fejem, hogy végleg eltudjam felejteni ezeket a dolgokat. Legalább estig, hogy amikor majd nem lát senki, akkor ismét elmerüljek a bűntudatba és az undorba, amit magam iránt érzek.

- Na bátyus, hogy haladsz? – támaszkodtam a vállára, így néztem a grillsütőre, ami még majdnem hogy új volt. Emlékszem, amikor megvettük akkor ki is próbáltuk. Elhívtuk Peteréket, Mettet és Adamot is. Egészen késő estig grilleztünk. Nagyon jó hangulatban telt akkor az este, de azóta nem használtuk. A húsok már majdnem teljesen megsültek és fantasztikus illatuk volt. A húsok mellett jobboldalt voltak a gyümölcsök és a zöldségek, amiknek már nem volt olyan élénk színük, mert lassan azok is elkészültek. Számban összefutott a nyál, és alig vártam hogy meg kostóhasam őket.

- Mmmm, nagyon jó az illatuk. 

- Bizony, gondolhatod, már olyan éhes vagyok, hogy így sütőstől fel tudnám falni, csak egy kicsit forró lenne – mondta miközben áhítattal nézte az ételt. Elkellet, hogy mosolyodjak arca láttán.

- Anyáék elmentek itthonról. Azt mondták, hogy nyugodtan bulizzunk csak, ez a fiatalok estélye és hogy ők majd ellesznek – lépett mellém Jered, miközben át karolta a vállamat.  

- De nyugodtan maradhattak volna – attól hogy még idősebbek, mint mi még jól eltudtunk volna lenni.

- Tudom mondtam is nekik, mire azt mondta anya, hogy idézem: „Apád már úgy is ezer éve vitt el valahova így itt az ideje hogy meglátogassuk a mozit”

- Remélem, hogy akkor jól érzik magukat – mondtam mosolyogva.

- Biztos vagyok benne – lépett mellém Den is – tudod, hugi meg kell, hogy mondjam, eléggé más lettél – nézett rajtam végig. 

- Ezt mégis hogy érted? – néztem rá kérdőn, hisz fogalmam sincs, hogy mégis hogyan érti. 

- Nem akarsz kicsit feljebb öltözni? – Mondta Jered 

- Fiúk, nem vagyok más kisgyerek – néztem rájuk mosolyogva

- Azt vettük észre –állt meg mellettem Kellan is.

- Nem fogok felöltözni. Mert én jól érzem magam, így ahogy vagyok. Nem vagyok a kishúgotok, aki mindig védelemre szorul – kacsintottam rájuk, majd csípőmet illegetve mentem a házba. Éppen Tayler mellett haladtam el, aki pont a borosüveget húzta meg, mikor valami kis emlék villant be és mintha már láttam volna. De inkább nem is törődtem ezzel, hanem Lizzyhez mentem, aki a konyhába vette az irányt. 

- Hol vannak a tányérok? – nyitogatta a szekrényajtót az említett tárgyat keresve miközben egy percre rám pillantott. A konyhaszekrényhez léptem, majd Lizzytől balra lévő szekrény ajtaját kinyitottam.

- Köszönöm - mosolyodott el, majd az összes ott lévő fehér lapos tányért levette és a pultra tette.  

- Victoriát miért nem hoztad magaddal? – Néztem rá kérdőn. Victoriával még nem tudtam annyira megismerkedni, mert keveset találkoztunk. Ez viszont egy jó alkalom lett volna, hogy megismerkedjünk. 

- Ő most a vőlegényével van elfoglalva – mosolygott aranyosan, ám szemeiben, ahogy hangjában is volt egy kis elkeseredés.

- Mi a baj? 

- Tudom, hogy nem lehetnék ilyen, hiszen ez egy jó testvérhez nem illik mégis annyira féltékeny vagyok. Tudod mi Vicel elválaszthatatlanok voltunk egészen addig, míg meg nem ismerkedett Bennel. Először nagyon örültem neki, hogy talált valakit, de aztán egyre kevesebb időt töltött velem, majd végül már sehova sem mentünk együtt. Tudom borzalmas, hogy ilyeneket mondok, de annyira irigy vagyok. Miután már Vic nem foglakozott velem, Robbal töltöttem az időt. Nagyon szeretem az öcsémet és rájöttem, hogy mennyire is elhanyagoltam. Bűntudatom volt és így amennyi időm csak volt vele és a haverjaival töltöttem, de neki most már itt vagy te, és én még rosszabbul érzem magam.

- Lizzy csak hogy tudd, nem kell rosszul érezned magad. Érthető, ha így érzel, de tudod mit? Bármi van nyugodtan gyere hozzám. Ha csak beszélgetni szeretnél, vagy bármi, én itt leszek. 

- Rendben – mondta, mire odaléptem hozzá, majd szorosan megöleltem.

- Na, gyere, vigyük a tányérokat, nehogy a többiek éhen haljanak még a végén – mondtam miközben elindultunk ki. A kertbe érve rögtön Robot kerestem szemeimmel és meg is találtam. Az egyik széken ült a kert túlsó végében és onnan kémlelte a többieket. Lassan csípőmet ringatva indultam el felé, majd mikor odaértem az ölébe ültem vele szembe. Meglepetten nézett rám, majd szemei felcsillantak és szorosan átkarolta derekamat. 

- Mond, csak minek köszönhetem, hogy mostanság ilyen kacér vagy? – kérdezte csábosan miközben szeme elindult testemen lefelé. Belsőmet elöntötte a vágy, ahogy perzselő pillantását éreztem bőrömön. Robon nem volt semmi, kivéve azt a fürdőgatyát, ami eltakarta férfiasságát és feszes hátsófelét. 

-A szemem itt van – emeltem fel állánál fogva fejét. 

- De az enyém is – mondta mire csak értetlen képet vágtam – ne tagad, hogy az előbb nem néztél végig rajtam. 

- Ha neked szabad, nekem is – mosolyogtam rá, mire csípőmet közelebb húzta. Egy halk nyögés szaladt ki a számon, ahogy megéreztem nekem nyomódó vágyát. El sem tudom hinni, hogy ilyeneket, teszek.

- Tudod rájöttem valamire – mondtam miközben egyre közelebb hajoltam hozzá – amire mindketten nagyon vágyunk – a csípőmet előrébb toltam mire halkan most ő nyögött fel. Nagyon nehezen, ugyan de vissza tudtam tartani a nyögést, amit belőlem is kiváltott eme kis mozdulat – de sajna itt nem lehet. Viszont helyette kapsz valamit, ami majd csillapítja a vágyad – suttogtam ajkaiba miközben kezem egyre lejjebb vándorolt mellkasán – csukd be a szemed és lazulj el – kezem egyre lejjebb siklott mellkasán miközben Rob egyre sűrűben szedte a levegőt. Kezeim elérték a fürdőnadrágjának szélét és ekkor elakadt Rob lélegzete.

Hirtelen megragadtam a kezét, majd Robbal együtt a medencébe ugrottam. Én előbb értem a víz felszínére, ahol nagy mosollyal néztem körbe Robot keresve, amikor megéreztem kezeit a csípőmön és egy nagy sikítással merültem ismét a víz alá. Rob átkarolt hátúról és szorosan magához ölelt. Egy pillanatra élveztem a kellemes érzést, amit ő váltott ki belőlem. Annyira szeretem és olyan nehéz ezt már magamban tartani, de még nem akartam neki elmondani. Éreztem, ahogy nyakamba csókol és megborzongtam tőle. Azt akartam, hogy minden egyes pillanatban csókoljon. Hogy akkor bújhassak oda hozzá, amikor csak szeretnék. Amikor felértünk a felszínre még mindig szorosan ölelt. 

- Ha te így játszol, akkor én is – ahogy fülembe suttogta megborzongtam. Keze testemen elindult felfelé a mellemig, majd egy percre megállt. Hangosan szedtem a levegőt,, várva azt hogy végre megérintse őket. Éreztem, ahogy ujjai talán csak egy milliméterrel feljebb mozdultak és máris hevesen szedtem a levegőt. Mégis mielőtt bármit is tehetett volna a többiek nagy csobbanással érkeztek bele a vízbe.

 

- Ugye milyen rossz az, amikor valamire nagyon vágysz, és nem kaphatod meg? –csókolt a nyakamba.

- Igen. De hidd el, előbb te fogsz könyörögni – kacsintottam, majd elszakadtam tőle és kimentem a vízből.

Rob szemszöge:

Mikor megismertem Kristent, olyan ártatlanak tűnt és kedvesnek és ez egészen a mai napig így is volt. Ahányszor csak meglátom ebben a fürdőruhában, eszemet vesztettem és rohantam volna oda hozzá, hogy a karjaimban tarthassam. És amikor folyton velem játszadozik, egyszerűen megőrjít. Amikor az ölemben ült, olyan vágy kapott el, amely még életemben soha. Birtokolni akartam a testét és nem számított, hogy hol vagyunk és az sem, hogy kik vannak körülöttünk. Egyszerűen megörülök ezért a nőért. Imádtam az előző énjét is, de ez a mostani olyan, amit még a képzeleteimben sem mertem remélni. 

A levegőt alig tudtam tüdőmbe préselni, mikor ujjai mellkasomon egyre lejjebb vándoroltak. Nem pusztán a cél volt az hová Kristen kezei tartottak, ami a levegővétel egyszerűségét számomra nehézzé tette, hanem az, ahogy bársonyos ujjai bőrömhöz értek. Alig tudtam türtőztetni magam, hogy ajkaimat nem nyomjam az ő ajkaira, miközben szorosan magamhoz vonom, hogy ahol csak lehetséges hozzám érjen csodás teste, majd felvigyem a szobába, hogy minden lehetséges módon örömöt tudjak szerezni neki.  És mikor kezei fürdőnadrágom széléhez ért a bennem lévő vágy olyan szintre hágott, hogy a tűrőképességem egy hajszálon függött.  Magamévá akartam tenni ezt a csodás nőt, aki ennyire felkorbácsolja a vágyaimat.

A vízben landolás azonnal kitisztította agyamat, de vágyaimat, egy cseppet sem csillapította. Szorosan karjaimba zártam az én angyalomat. Nem érdekelt, hogy a barátaink, vagy Kristen testvérei mit látnak vagy mit nem. Nem számított semmi, csak Kristen, aki egész testével hozzám simult. Vágyam iránta nemhogy csillapodott volna a víz hűs érintésétől, de még fel is korbácsolta és határokat súrolt. 

Én is szerettem volna visszaadni neki azt, amit tőle kaptam. Így lassan kezem egyre feljebb vándorolt lapos hasán és be kell vallanom nem csak az ő idegeit húztam, hanem az enyémet is. Tudtam, hogy meg kellett állnom bármennyire is szerettem volna megfogni formás melleit.

Ahogy a medencéből szállt ki és csodás testén csorgott lefele a víz, egyszerűen megőrjített. Be akartam csukni a szemeimet, hogy tudjam magam türtőztetni, de egyszerűen szemhéjam nem akart szót fogadni és meg sem moccant. Amikor eltűnt szemeim elől egy cseppet hálát adtam istennek, de mégis furcsa üresség volt bennem.

- Haver, csukd már be a szádat. Megértem, hogy ennyire elámultál hisz Kristen jó nő, nem is kicsit…. főleg azután, amit művelt, vagyis műveltetek, de kérlek, még a végén belerepül egy légy – mondta Jackson – komolyan nem értem. Nézd meg Asht és Kellt. Ők is elvannak. Ott van Nikki és Matt ők is jól megvannak és nézz rám. Én meg egyedül vagyok – mondta sértődötten – legalább ne előttem csinálná mindenki, mikor ki vagyok éhezve egy nőre. 

- Nyugi te is találsz hamarosan – veregettem vállon.

- Remélem. Egyébként mi ütött Kristenbe? – kérdezte miközben arrébb mentünk, hogy tudjunk beszélgetni, ugyanis a többiek igazán belemerültek a medence adta lehetőségekbe.

- Fogalmam sincs. Kibontakozott a vad énje is és olyankor minden egyes percben megőrülök érte. Annyira más most. De ne érts félre, én szerettem azt, amilyen volt eddig és a mostanit is.

- Valahogy sejtettem. És mikor fogod megmondani neki, hogy szereted? 

- Úgy gondoltam, hogy majd amikor a szüleinél leszünk. Addig még bátorságot gyűjtök.ű

- Nyugi haver. Simán fog menni minden – biztatott és én nagyon reméltem, hogy igaza lesz. 

A többieket elnézve nem hiszem, hogy sok mindent észrevettek abból, amit Kris és én csináltunk, ami jobb is. Nem szívesen akaszkodnák össze Kristen bátyjaival.

Kristen szemszöge:

Amikor már mindenki elment persze csak az után, hogy megbeszéltük holnap utazunk anyáékhoz, egyenesen a fürdőbe mentem. A mai nap eseményei voltak a szemem előtt. Annyira hálás vagyok, hogy megismerhettem őket. Nélkülük unalmas lenne az életem. 

Amikor végeztem a zuhanyzással és felöltöztem, rögtön az ágyamba bújtam a telefonommal a kezemben és már tárcsáztam is a jól megszokott számot.

- Szia cica! – halottam meg Aden hangját, mire csak elmosolyodtam.

 

- Szia!

- Mindek köszönhetem, hogy felhívtál? 

- Csak tudatni szerettem volna veled, hogy a holnap a szüleimhez megyünk a barátaimmal.

- Már ellenőriztünk mindent. Nyoma sem volt, hogy esetleg arra lenne. Úgyhogy nem lesz semmi gond.

- Köszönöm. El sem hiszem, hogy te már mindet elintéztél. 

- Hisz ismersz, a te érdekedben bármit…

Még sokat beszélgettünk és elmondta, hogy látta mit műveltem a mai nap folyamán, amire csak elpirultam. Felszabadító érzés volt vele beszélgetni és hála az égnek többet nem is hozta fel, hogy mit csináltam ma. 

Amikor már majd leragadtak a szemeim a fáradtságtól, elköszöntünk és megígérte, hogy minden rendben lesz. Én meg alig vártam már hogy holnap elmondhassam Robnak, mit is érzek iránta.

19. Fejezet

19. Fejezet

Nikki szemszöge:

Amikor a konyhába értem meglepve tapasztaltam, hogy már Kristenen kívül mindenki fent van.

- Jó reggelt – köszöntem egy kicsit kómása.

- Jó reggelt.

- Hogy te milyen bájos vagy így korán reggel – lépett mellém Jered – miközben engem nézett. Gondolom a reggeli külsőmre értette. Hajam kócos volt és a pizsamámban úgy battyogtam, mint egy élő halott. 

- Ó hogy te milyen kedves vagy. Nem is gondoltam, hogy tudsz ilyen is lenni – néztem rá mosolyogva. 

- Látod most ez is bekövetkezett - a konyhába beérve rögtön a kévét vettem célba. Ha azt megiszom, akkor legalább már használható vagyok. 

- Kristen még mindig alszik? – néztem a fiúkra kérdőn.

- Nem, már itthon sincs – mondta Cam

- Be akartunk menni hozzá, hogy felébresszük, de már nem volt ott – mondta Den. Értetlenül néztem rájuk. Kris nem mondta, hogy menne valahova. 

- Nem mondta nektek, hogy hova megy? 

- Nem azt hittük, hogy neked szólt – a nappaliba mentem a telefonomért. Amikor megpróbáltam felhívni, még csak ki sem csengett. A fiúk kérdőn néztek rám.

- Ki van kapcsolva. Julesnak sem mondott semmit sem?

- Nem, vagyis nem hiszem. De jobb, ha nem mondjuk meg neki, amíg meg nem tudjuk, hogy hol van, mert csak idegeskedne. 

- Igen talán jobb lenne, ha nem mondanánk el neki. 

- Nem tudsz olyat, aki esetleg tudhatja, hogy hol van? – Nézett rám kérdőn Jered.

- De, tudok csakhogy ő nemsokára itt lesz, így nincs értelme felhívni. Gyorsan felmegyek, felöltözök, aztán jövök is. Gyorsan felszaladtam, majd a fürdő felé vettem az irányt. Egész végig Kristen járt a fejemben. Mostanában egyre furcsább. És az az alak is aki kereste, olyan furcsa volt. Meghallottam a csengőt. Itt is vannak. Gyorsan befejeztem a zuhanyzást. Előkapkodtam a gardróbból a ruhákat és egy bikinit is hisz nagy valószínűséggel fürödni is fogunk. Felvettem egy rövidnadrágot megy egy felsőt hozzá és egy strandpapucsot. Hajamat gyorsan felkötöttem majd már siettem is le. A nappaliban ott volt mindenki. Én azonnal Matthez siettem, majd rögtön ajkaira tapadtam és el sem akartam engedni.

- Én nem kapok ilyen köszöntést, mint ő – lépett mellém Tom, miután elváltam Mattől.

- Dehogynem – mondtam mire nagy mosoly terült szét arcán, míg a többiekén meglepettség. – Megfordultam, majd felkapva Nielt Tomhoz nyomtam. 

- Én csak ezt kapom? 

- Ne legyél telhetetlen – néztem rá szigorúan. 

- Jól van na – mondta majd a konyhába ment Niellel a kezében. Mivel nem voltak itt a szülők rögtön a tárgyra tértem. Robra nézve láttam, ahogy a házat kémleli Kris után. 

- Rob nem mondta Kris, hogy ma megy valahova este, mikor beszélt veled? – Néztem rá kérdőn, ahogy Jered, Den és Cam is. 

- Nem, nem mondott semmit sem, miért? 

- Csak azért, mert mire felkeltünk már nem volt itthon és a telefont sem vette fel – Rob éppen mondott volna valamit, amikor Kellen megszólalt. 

- Ashleyvel van. Korán reggel mentek, valahova de nem mondta, hogy hova mennek.

- És ezt te mégis honnan tudod? Főleg hogy mikor mentek el? – nézett rá kérdőn Jackson. Mindannyian elmosolyodtunk. Valahogy mindannyian sejtettük, hogy honnan tudhatja. 

- Öhm, izé – vakargatta meg a fejét –este szólt, hogy mit üzent Kristen. 

- Aha és gondolom, ha már egyszer ott volt, akkor miért ne tornázzatok együtt ugye? – Bokszolt bele a vállába Rob. 

- Hát mondhatjuk úgy is – vigyorodott el.

- Ti pasik katasztrófák vagytok – mondtam nevetve majd én is a konyhába mentem megmondani Julesnek, hogy Kristen hol van. 

- Jules – léptem be a konyhába, ahol rengeteg étel volt, vagyis szendvicsek. Jules kente a kenyereket, míg John pakolta őket. És az asztal végén Tom meg evett. Vicces egy látvány volt azt kell hogy mondjam – Kristen elment Ashleyvel. Nemsokára jönnek. 

- De neki még pihennie kellene. 

- Ezt biztosan ő is tudja kedvesem. Nyugodj meg Kristen nagylány. Tudni fogja, ha éppen arra van szüksége, hogy pihenjen – nyugtatta John, Julest.  Egyszer csak nagy kiabálásra lettünk figyelmesek majd a fiúk elkezdtek felénk futni. Tudtam, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. És így is lett. A fiúk felkaptak, majd elkezdtek a medence felé vinni. 

- Fiúk neee. Tegyetek le most! – mondtam, de mintha meg sem hallották volna – ha nem tesztek le, akkor….. – mondtam, de nem tudtam befejezni, mert már a vízbe találtam magam. Nevetve néztek rám, ahogy a víztől prüszköltem. - Ezt még megbánjátok – néztem rájuk szikrázó szemekkel. 

Kristen szemszöge: 

Már vagy ezer boltot bejártunk, mire végre mindent sikerült megvennünk. Voltak olyanok, amik az én ízlésemnek kicsit merész volt, de a cél érdekében mindent. Ashley sok mindenben a segítségemre volt, amiért nagyon is hálás voltam neki. Rengeteg ruhát vettünk és persze hozzá illő cipőket. Már hazafelé tartottunk és alig vártam, hogy otthon legyünk ugyanis a fiúk nagy valószínűséggel már ott vannak.

- És mi mond csak, mi a helyzet veled és Kellannel? – néztem felé mosolyogva, mire el is pirult. 

- Hát mi csak úgy vagyunk. Néha együtt töltjük az éjszakát meg eljárunk együtt, de eddig semmi komoly. Jó is ez a kötetlenség. Mi csak jól érezzük magunkat egymással. 

- Értem. Tudod, ugyan nem olyan régóta ismerem őket, de azt tudom, hogy Kellan rendes. 

- Igen, az. Egy nagy bolond gyerek – mondta és hangjában volt valami, amiből tudtam, hogy ők már nem sokáig maradnak csak ilyen kapcsolatban. 

Amikor leparkoltam a házunk előtt, mind a ketten kiszálltunk, majd kivettük a ruhákat is. A házba belépve azonban senkit sem találtunk. De hátulról e kertből hangok szűrődtek ki, így Ashleyvel az ablakhoz mentünk. Nikki a medencében, míg a többiek a medence szélén a hasukat fogva nevették. Ashleyvel mi is elnevettük magunkat, majd mielőtt észrevettek volna minket, felmentünk az emeletre egyenesen a szobámba.

- Elmegyek, gyors lezuhanyozok – mondtam, majd már mentem is a fürdőbe.

- Én addig előkészítem a ruháinkat – mondta Ashley. Gyorsan végeztem, majd engem követett Ashley, akinek meg én készítettem ki a ruháját, ugyanis ami az ágyon volt nem tetszett. Hiába is bennem is meg van az, ami anyában is, méghozzá a kerítő szerepe. 

- Választottam neked másik ruhát – mosolyogtam rá – Tessék, a fürdőben felöltözhetsz –nyomtam a kezébe a ruhákat majd betoltam oda, mielőtt még ellenkezhetett volna. Mosolyogva mentem vissza az ágyhoz. A kikészített ruhámra néztem és be kell vallanom, már most sajnálom Robot.

Elengedtem a törölközőt, hogy fel tudjak öltözni, amikor a velem szemben lévő tükörben láttam, hogy az ajtó kinyílik és Rob áll ott. Leesett állal bámult.

- Rob - szóltam rá, majd azonnal magam elé kaptam a törölközőt és felé fordultam. Bamba tekintettel nézte immáron fedett testem. Szeme égette bőröm minden egyes négyzetcentiméterét. 

- Én..én sajnálom..én..én csak – mondatát nem tudta befejezni. Kiviharzott és az ajtót is becsukta maga mögött. 

Egy percig az a helyet néztem ahol az előbb állt majd elkezdtem öltözni. Felvettem a fürdőruhát, ami fehér volt majd rá egy miniszoknyát. Felsőtestemet csak a bikini felső takarta. Hajamat kiengedtem majd kezemmel néhányszor beletúrtam. A tükörbe nézve elégedetten néztem magamon végig. Kevés mindent takart, de még mindig többet, mint amit az előbb Rob látott. Még most is bele pirulok abba hogyan szemeivel pásztázta a testem.

Ashley lépett ki a fürdőből és nagyon csinos volt. Ha ettől nem bolondul bele Kell, akkor semmitől. 

- Csini vagy – mondtam neki.

- Köszönöm. Te meg dögös. Azt hiszem Rob már, veheti is a hűtőfürdőt – vigyorgott.

- Lehet, hogy most is épp azt csinálja.

- Miért? – nézett rám értetlenül. 

- Csak azért mert az előbb őnagysága éppen rányitott, amikor egy szál semmiben álltam. És elég jól meg tudott nézni hátulról.

- Nem mondod… – ült le mellém az ágyra döbbent arckifejezéssel. 

- De de, aztán pedig valamit mondott, de nem lehetett érteni csak fogta magát és elment. 

- Hát az biztos, hogy felülmúltuk a tervedet – mosolyodott el. 

- Az biztos. Na, menjünk, lehet, hogy szegény Nikkinek segítségre lesz szüksége – mondtam majd mindketten felálltunk és elindultunk lefelé. A lépcsőn szembe találtuk magunkat Dennel aki elismerően nézett rajtunk végig. 

- Ejha, csajok. Csinik vagytok. Te pedig jó hogy megvagy – adott puszit az arcomra, majd tovább ment. Mi is folytattuk utunkat le ahol hangosan szólt a zene. Bent nem volt senki, így kimentünk a kertbe és már meg is voltak. Rob és Kellan éppen a grillsütőt próbálták beüzemelni amikor Ashleyre néztem, majd egyszerre bólintottunk és feléjük vettük az irányt. A többiek nem figyeltek ránk így nem buktunk le, hogy éppen feléjük közeledünk. 

Ashley Kellenhez, ment majd hátulról átölelte, míg én Rob mellé mentem lehajoltam a grillsütő mellé majd meggyújtottam. Éreztem magamon Rob perzselő tekintetét, amire elmosolyodtam. 

- Nézzenek, oda kik tisztelnek minket meg a jelenlétükkel – mondta Tom - és milyen dögösek. 

- Köszi, Tom – mondtam, mire halottam hogy mellettem Rob furcsa hangot ad ki. 

 

Már vagy egy órája beszélgettünk mikor csengettek. Én mentem az ajtóhoz ahol nem más állt mint Lizzy.

- Szia – köszönt majd jó szorosan megöleltük egymást.

- Remélem nem baj hogy jöttem. 

- Dehogy baj, örülök, hogy itt vagy. Gyere- mondtam majd megragadtam a kezét és a kertbe húztam

– Had mutassam be a testvéreimet. Ő itt Cameron a legidősebb, őt követi Den – mutattam bátyámra, aki csak mosolyogva intett egyet – és végül Jered aki mindig velem volt a bajban. Nektek meg had mutassam be Mr. Nem Kopogok testvérét, Elizabettet, de jobban szereti a Lizzyt. 

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondta Lizzy mosolyogva. 

- Mi is nagyon örülünk – Robra nézve láttam, hogy nagyon el van mélyedve a gondolataiban, miközben engem néz. Hát ez jó. Ezentúl mindig, ha rám néz, a ruhátlan testem fogja látni. 

- Te miért is hívtad így Robot? – nézett rám kérdőn Tayler. 

- Semmi - vágta rá Rob rögtön.

- Igazából az történt, hogy… - mondtam volna tovább, de Rob hirtelen befogta a számat, majd felkapott és elkezdett velem szaladni a medence felé és velem a karjaimban beleugrott. Egészen addig sikítottam, míg a vízbe nem értem.

 Levegő után kapkodva jöttem fel a felszínre. Odaúsztam Robhoz, aki egyfolytában csak nevetett, majd lenyomtam a víz alá, csakhogy magával húzott. Szorosan belekapaszkodtam és szemeibe néztem.  Meg akartam csókolni, ám a víz alatt csókolózni közel sem olyan romantikus. Így közelebb mentem hozzá majd egy puszit nyomtam szája sarkára. 

Amint a víz felszínére jöttem a medence széle felé úsztam, majd kiszálltam onnan és levettem a miniszoknyát. Leültem az egyik napozóágyra majd szemeimet becsukva hátra dőltem. Pár perce már ott feküdtem, amikor éreztem, hogy valaki eltakarja a napot és vízcseppek esnek lassan száradó bőrömre. Szemeimet kinyitva meglepetten hökkentem hátra. Rob közvetlenül előttem volt és mélyen a szemeimbe nézett. 

-  Tudod, mindig szívesen beledoblak a vízbe, ha ezt a jutalmat kapom – mosolygott majd közelebb hajolva nagyon lassan csókot lehelt szám sarkára. 

Amikor eltávolodott tőlem, még szemeimbe nézve végigsimított arcomon, majd elment. Egyszerűen imádom ezt a pasit. És alig várom már, hogy megtudjam neki mondani, hogy szeretem. 

 Sziasztok. Hát most előbb hoztam a fejezetet és remélem hogy jó lett. Nagyon  örülnék ha írnátok komit. Köszönöm az előző fejezethez a komikat Orsynak, Nócinak és Lexynek és a pipákat is köszönöm. 

Most pedig szeretnék nektek ajánlani egy blogot. Ezen a blogon a történet nekem nagyon tetszik (Robstenes történet). Mégis valamiért kevesen olvassák ezért gondoltam hogy segíttek Krisztinának. Nagyon örülnék neki ha benéznétek hozzá és írnátok neki véleményeket.

Krisztina blogja  

Kristen ruhája: 

Ashley ruhája:

Nikki ruhája:

Lizzy ruhája:

18. Fejezet

 Sziasztok itt is van a fejezet. Ugyan egy kicsit késve, de meghoztam. Sajnálom, hogy csak most, de csak most volt időm megírni. Köszönöm az előző fejezethez a pipákat és Lexynek meg Orsynak  hogy írtak komit.Tudom, hogy nem mindig hozom időre a fejezetet, de ha nem gond akkor kérlek írjatok komit.

Puszi 

Beky 

18. Fejezet.

Értetlenül néztem fel a lépcsőre ahol nemrég Kristen szaladt fel. Sejtelmem sem volt, hogy pontosan miért is haragszik rám, de nagyon rosszul esett. Ha az a csók a hibás, akkor akár megesküszöm neki, hogy soha többet nem csókolom meg, bármennyire is vágyok, rá csak had maradjak a közelében. Semmi nem fontosabb annál, mint hogy vele lehessek, és hogy meg vigasztaljam, ha valami baja van.

- Én… Én nem tudom. Ilyen volt a kocsiban is – néztem Kristen szüleire, akik aggódva néztek felfelé. 

- Beszélek vele – indult meg az édesanyja, de Ashley megállította.

- Majd én megyek, lehet, hogy most jobb egy barátnő, mint az édesanyja – mondta majd megvárta, míg Jules beleegyezik és már ment is fel. Nekem kellet volna felmennem hozzá, hogy karjaimba zárhassam és meg tudjam vigasztalni. 

- Most nekem is mennem kell – jobb, ha most elmegyek, mert akkor képes lennék felmenni hozzá és ki sem engedni a karjaim közül. 

- Rob, elvinnél haza? – nézett rám Kellan.

- Persze – miután elköszöntünk mindenkitől, beültünk az autóba.

- Mi történt? És hol voltatok? – nézett rám Kellan.

- Elvittem egy olyan helyre ahova én is sűrűn szoktam járni. Sokat beszélgettünk és..

- És mi? – nézett rá sürgetően.

- Csókolóztunk – fejeztem be a mondatot, de szememet az útról továbbra sem vettem le. Felidéztem magamban, ahogy egyre közelebb hajol hozzám. Szemei csillogtak mellkasa egyre sűrűbben nyomódott nekem az egyre fokozódó levegővétel miatt. Annyira vágytam ajkaira, mint még soha semmire. Szorosan tartozottam karjaim között, hogy még véletlenül se távolodjon tőlem el. Szívem egyre gyorsabban dobogott mellkasomban a várva várt pillanatra, hogy végre megízlelhessem ajkait.

Képzeletemben annyiszor lejátszottam ez a pillanatot, mégis remélni sem mertem, hogy egyszer tényleg a valóságban is megtörténhet. És most a karjaimban tarthatom életem szerelmét. Mert biztos vagyok benne, hogy nála jobban senkit sem tudnák szeretni. Egyre közelebb hajoltunk egymáshoz amire végre megtörtént az, amit már vártam. De miért nem végződött másként? 

- Na, végre – mondta Kellan, mire zavartan néztem rá, ami nem csak azért volt, mert fogalmam sincs hogy az elmúlt egy percben mit mondott hanem azért is mert meg sem lepődik.

- Mi van? 

- Az hogy már mindenki látja rajtatok kívül, hogy odáig vagytok a másikért. Csak én azt hittem, hogy előbb letámadod Krist – mondta nevetve mire én szigorúan néztem rá – Bocsi nem úgy értettem, vagyis de, de nem így akartam mondani – javította ki magát gyorsan.

- Azt már régóta tudom, hogy belezúgtam Kristenbe, de ezt nem olyan könnyű vele is megosztani. Félek, hogy akkor még jobban eltaszít magától. 

- Miért tenné ezt? – nézett rám kérdőn Kellan.

- Van valami, amit titkol. Nem tudom, hogy mi az, és éppen ezért akarok várni. Ha letámadom, akkor nem sok mindent érek el vele, sőt lehet, hogy csak még jobban eltávolodik tőlem, azt pedig nem szeretném. De valahogy mindenképpen ki szeretném deríteni.

- Ha segítség kell, csak szólj – nézett rám komolyan. 

Kristen szemszöge:

Amikor beléptem a szobába rögtön előttem termett Niel.

- Már annyira hiányoztál – vettem fel, majd szorosan megölelgettem.  Amíg a korházban voltam Nikki vigyázott rá. Leültem Niellel a kezemben az ágyra és őt néztem. 

- Szeretem Robot, de a múltam még mindig velem van és velem is lesz. Talán életem végéig. De akkor mégis mit tegyek? Egész életemben ne szeressek senkit? Ne legyek olyan mellet, akit szeretek? Adjam fel és ne küzdjek az ellen a szemét ellen, aki miatt tönkrement az életem. És tegyem boldoggá azzal, hogy nem leszek soha többet boldog más mellett, mert mindig attól rettegek, hogy megjelenik? Szerinted? – néztem Nielre. Vele lehet, a legjobban beszélgetni meghallgat, és nem panaszkodik, és nem árulkodik, de sajnos tanácsot sem tud adni.

Egy kopogás zavarta meg gondolataim mentetét. Gyorsan felálltam, majd az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Ashley állt velem szemben, amin ugyan nagyon meglepődtem, de nagyon örültem is neki. 

- Szia. Nem akarlak zavarni csak gondoltam, lenne kedved beszélgetni, de ha nem akkor már itt sem vagyok – mondta, de láttam rajta, hogy nem szívesen menne el, amíg nem beszélt velem, elhatározottság csillogott a szemébe, és be kell valljam, nagyon jól esett, hogy bár még alig ismerjük egymást, ennyire törődik velem

- Szia. Dehogy is, gyere csak be – tártam ki az ajtót – ülj le – mutattam az ágyra. Ashley leült én pedig vele szembe helyezkedtem le.  

- Tudom, hogy még nem annyira ismerjük egymást, de ha bármi van, nekem nyugodtan elmondhatod, nem fogom elmondani senkinek sem – nézett rám mosolyogva. 

- Hidd el, hogy tudom. De ez olyan, amit nem könnyű elmondani. Vagyis még én magam sem tudok eldönteni. 

- Akkor mond, el hátha tudok segíteni.  –nézett rám.  Fejemet lehajtottam és Nielt tüntettem ki figyelemmel, aki félrefordított fejjel nézett rám, majd kezeimből kimászva Ashleyhez ment. 

- Te mit tennél a helyemben, ha volna valami a múltadban, ami nem hagyna nyugodni. Amitől úgy érzed, hogy nem lehetsz boldog, de mégis van egy ember, akibe beleszeretsz. Minden nap minden percében mellette akarsz lenni a karjai közé bújni, ahol biztonságban vagy. Ahol azt érzed, hogy otthon vagy, de mégsem teheted meg, mert lehet, hogy a múltad egyszer majd valamikor a jelened lesz? – Néztem rá kétségbeesetten. Reméltem, hogy tud segíteni és közben nem ijesztem el magam mellől. 

- Talán nem is sejthetem mi az, ami elöl, menekülsz. Mégis a helyedbe megállnák, és nem menekülnék, már hanem meg próbálnák boldog lenni.  Rob az, akit szeretsz igaz? – Nézett rám kérdőn mire bólintottam – sejtettem. Ahogy egymásra néztek abban van valami különleges és látni, hogy szeretitek egymást. Ismerem Robot és tudom, hogy neki sem volt eddig könnyű élete és mielőtt megkérdeznéd, nem tudom, hogy mi történt, azt csak Tom és Kellan tudja. Kristen csak mond meg Robnak, hogy mit érzel, amikor már kész vagy rá. Ne törődj semmivel csak azzal, hogy mi jó neked – állt fel és én is így tettem, majd megöleltem. 

- Köszönöm. Nagyon sokat segítettél és már tudom is hogy mit kell tennem, de ebben szükségem, lesz majd a segítségedre – értetlen és egyben kérdő tekintettel nézett rám mire rögtön be is avattam a tervembe. Igaza van Ashleynek. Mostantól nem leszek boldogtalan és csak is a jelenre fogok koncentrálni. 

- Na, akkor segítesz? 

- Még szép. De jobb lesz, ha most lemegyünk, hogy a szüleidet meg tudd nyugtatni, mert nagyon aggódtak miattad. Hiába kérdezték Robot ő sem tudta vagy is legalábbis nem mondta meg.

- Nem mondott semmit? 

- Nem. Miért mi történt? Persze ha nem akarod, akkor nem kell elmondanod. 

- De, végül is ezzel kellet volna kezdenem, hisz e-miatt nem tudtam dönteni. Mi öhmm csókolóztunk. 

- Ennek nagyon örülök – mosolygott, majd felállt, de közben nem tette le a kezében lévő Nielt – na, akkor mehetünk? 

- Hova? – Néztem rá rémülten. 

- Nyugi csak le a földszintre a szüleidhez. 

- Persze – mondtam, majd már mentünk is a nappali felé. 

Amikor leértünk arra számítottam, hogy majd mindenki elmegy vagy szétszéled a házban, ám ez mégsem így volt. A fiúk beültek a tévé elé és azon játszottak, no meg persze szurkoltak egymásnak. Meglepődtem, mert itt volt még Tom, Jackson és Tayler  is. Anyát és Nikkit nem láttam, így a konyha felé indultunk Ashleyvel, ahol meg is találtuk őket. 

- Hát ti mit csináltok? – a konyhában annyi étel volt, ami egy egész hadseregnek elég lett volna és mind ezt mennyi is az idő? Azonban az órára nézve nagyon meglepődtem, ugyanis Ashleyvel vagy három órát beszélgettem odafent. Anya hangom hallatán felénk kapta a tekintetét, majd odajött hozzám és szorosan, de mégis óvatosan magához vont és megölelt. Boldogan bújtam anyai ölelésébe.

- Jól vagy kincsem? Neked nem kellene feküdnöd? 

- Persze jól vagyok anya és nem, nem kellene feküdnöm csak azt mondta az orvos pihenjek sokat, ami meg is volt az alatt a három óra alatt amíg Ashleyvel beszélgetünk.

- Már ennyi idő eltelt volna? – nézet ő is az órára. Ezek szerint nem csak nekem ment gyorsan az idő. Niel ugatása törte meg a csendet, aki magára akarta vont anya figyelmét.

- Niel hát itt vagy te drága? – vette el Ashleytől, majd a nappali felé ment, ahova mi is követtük őket. Niel ismét ugatott, amit a fiuk is meghallottak a hangos zene ellenére is. 

- Kicsim jól vagy? Az előbb olyan gyorsan felviharoztál. Talán valami gond volt Robbal?

- Nem - válaszoltam talán túl gyorsan, amit ők is észrevettek – én nekem csak fájt a fejem –de amint kimondtam tudtam, hogy ez nagyon rossz kifogás volt.

- Mi de hát miért nem szóltál? – kérdezte anya.

- Megyünk azonnal a kórházba – mondta apa.

- Hozom a ruháit – indult meg az emeletre Nikki

- Indítom a kocsit – mondta Cam. Azt tudom, hogy az orvos figyelmeztette őket, hogyha esetleg a fejem fájna azonnal vigyenek be, mert lehet még komoly baj is, amit az eredmények nem mutattak ki, de ez azért kicsit furcsa volt. 

- Állj – mondtam hangosan, hogy hangom mindenkihez eljusson, mert olyan nagy hangzavart támadt, hogy lehetséges attól mentem volna vissza a kórházba. Mindenki csendben maradt, majd engem nézett – nincs semmi bajom, úgyhogy mindenki nyugodjon meg. Nem kell sem ruha – néztem Nikire – sem autó – néztem Camra is. – Köszönöm, hogy ennyire aggódtok, de ha úgy érzem, hogy baj van, rögtön szólok. 

- Biztos? – Kérdezte anya.

- Persze. És azt szeretném megkérdezni, hogy akkor mikor megyünk haza? – kérdésem hallatán anya és apa ledöbbent, majd egy nagy vigyor terült el az arcukon. 

- Mégis csak jössz? 

- Persze ki nem hagynám. Meg amúgy is kel egy kis nyugalom. Bár amennyi nyugtom lesz Kellentől az nem sok. 

- Majd valahogy visszafogjuk – kacsintott rám Tom.

- Ezért hogy te léphess a helyébe? – Néztem rá felvont szemöldökkel. 

- Ugyan én sosem tennék olyat – alig bírta elfojtani a mosolyt. 

- Tudod mit akár már holnap el is kezdheted, mert grillparti lesz egész nap náluk, úgyhogy mindenki jöjjön. Robot majd én felhívom – tettem még hozzá. Muszáj még ma hallanom a hangját. 

- Neked nem kellene pihenned holnap? – kérdezte Jered.

- Nem bátyus, nem – szökdeltem oda hozzá majd egy nagy puszit nyomta arcára. 

- Rendben akkor holnap jövünk, de most már ideje mennünk – szólalt meg Jackson.

- Ne már haver én tök jól elvagyok – mondta Tom, olyan, mint egy kisgyerek. 

- De megyünk. Holnap úgyis itt leszünk egy egész napot. 

- Jól van, akkor menjünk. Holnap találkozunk – nézett rám majd kacsintott egyet.

- Hozzatok magatokkal fürdőruhát is – mondtam, majd én is mentem velük, hogy kikísérhessem őket.

Amint elmentek, már mentem is be és Nikki segítségével, aki nagy nehezen elszakadt Mattől elrendezzük a szobákat ahol anyáék és a bátyámék fognak aludni.

 Hála az istennek régen nagy házat vettem így mindenkinek jutott egy-egy szoba. Amint ezzel is megvoltunk gyorsan lezuhanyoztam, majd miután minden teendőmet elvégeztem, gyorsan felvettem a pizsamám és a telefonommal a kezemben befeküdtem az ágyba. Niel azonnal mellém kuporodott és kíváncsian nézett rám.  

Félek. Félek, hogy ezek után Rob hogy fog reagálni arra, ha felhívom. De mindennél jobban vágytam arra, hogy beszélhessek vele, hogy halljam a hangját. Így hát előkerestem az ő számát, amit annyira nem is kellet keresnem, majd megnyomtam a hívás gombot és vártam.

Első csörgésre fel is vette, aminek nagyon örültem főleg akkor mikor meghallottam csodás nyugtató hangját.

- Szia Kristen – hangja vidám volt, ami mosolyt varázsolt arcomra.

- Szia Rob. Tudom, hogy már elég késő van és remélem, hogy nem keltettelek fel és nem is zavarlak – Teljesen olyan voltam, mint egy tini, aki az első randit beszéli meg a leendő pasijával.

- Nem zavarsz és nem is keltettél fel. Talán valami baj van? – vált komollyá a hangja. Gondolom eszébe jutott, hogy pontosan mi is történt. Mindenki folyton aggódik. Mégis Rob aggódása melegséggel töltötte meg a szívemet. 

- Nem nincs semmi gond. Én csak meg akartam kérdezni, hogy esetleg lenne e kedved holnap eljönni hozzánk egy kis buli lesz. De ha nincs kedved, akkor nem kell mármint megértelek tényleg… – mondtam volna, de félbeszakított.

- De szívesen elmegyek – nagy kő esett le a szívemről.

- Rendben akkor holnap találkozunk. Szia – tettem volna le a telefont, de hangja megállított – Várj Kris…

- Igen? – szóltam bele kíváncsian.

- Jóéjszakát – mondta mire egy hatalmas mosoly kúszott arcomra. 

- Neked is – ahogy kinyomtam hanyatt vágódtam és a plafont bámultam még mindig mosolyogva.

Szeretem és ezt nemsokára ő is megtudja…

17. Fejezet.

 Sziasztok. Itt is a következő fejezet. Sajnálom hogy későn hoztam. Most már majd rendszeressen fogom hozni a fejezeteket. Remélem tetszik ez a fejezet hisz olyan dolog történik amit már szerintem vártatok. Na de nem akarom lelőni a poént.

Jó olvasást!!! :)

Puszi 

17. Fejezet.

Döbbenve néztem szüleimre és ezzel nem voltam egyedül. A többiek is valami olyasmi arcot vághattak, mint én. Elsőnek Kellan tért magához.

- Hát ez tök jó. Köszönjük Mrs Stewart.

- Ugyan, tegezzetek csak nyugodtan – mondta anya vidáman. Én még mindig megdöbbenve néztem szüleimre. Az igaz hogy anya és apa mindig is szívesen látták a barátainkat, de akkor is furcsa volt. 

- Nem tudok elmenni – szakítottam félbe a nagy lelkesedést, mire mindenki rám nézett.

- Mi? De hát miért? – kérdezte anya letörten. Sajnáltam, de nem tehettem meg azt, hogy csak úgy elmegyek hozzájuk kitudja mennyi időre. 

- Azért mert nekem dolgoznom kell. Nem tehetem meg, hogy csak úgy elmegyek hozzátok. Így is lehet, hogy Peterék ki fognak rúgni. És amúgy is…- mondtam volna, de még gyorsan befogtam a számat. Aden akkor hogyan tudna rám figyelni. Hiszen nem tehetem meg vele, hogy miattam szaladgáljon össze vissza. 

- Mi? De el kell jönnöd – mondta Den.

- Den, értsd meg, nekem dolgoznom kell – mondtam és végig a szemébe néztem csak hogy jól megértse. 

- Kriseten neked most pihenned kell, és Peterék is meg fogják érteni – mondta Nikki. Nem tudom elhinni, hogy nem értik meg. 

- Nem és kész – mondtam, majd elindultam, hogy minnél előbb kijussak innen. Azonban nem jutottam el messzire, amikor egy kéz kulcsolódott össze az enyémmel. Lenéztem a kezemre, majd fel az illetőre, aki nem más volt, mint Rob. Rám pillantott, majd elmosolyodott és elkezdett kifelé húzni az ajtón. Szorosan fogta a kezem, ami megnyugtatott. Olyan érzés volt, mintha senki sem bánthatna most már. Ezek az érzések árasztanak el mindannyiszor, mikor Rob a közelemben van. A kocsihoz húzott, majd kinyitotta előttem az ajtót és én rögön be is ültem a kocsiba. 

Lassan haladtunk, de nem tudom, hogy pontosan hová is. Rob, ahogy én is, gondolataiba révedt. Nem szerettem a barátaim és a szüleim előtt így kitörni, de valahogy megérthetnék, hogy az én helyzetem más. Hiába tehetném meg azt, hogy a szüleimmel kifizettetek minden számlát, de mégsem tudnám megtenni. Oly sokszor csaptam már be őket. Nem lennék rá képes, hogy még többet kérjek tőlük. A lelkiismeret-furdalás ismét a felszínre tört, eszembe juttatva mindazt, amit elkövettem, és amit senki más nem tudhat. Az autó lelassított, majd megállt.

- Hol vagyunk? – néztem kérdőn Robra.

- Mindjárt meglátod – mondta, majd kiszállva hozzám sietett és kinyitotta az ajtót. Felém nyújtott kezébe helyeztem az enyémet, majd ismét összekulcsolt kézzel indultunk el - Sokszor szoktam ide kijönni, főleg akkor, mikor egy kis magányra vágyom, hogy mindent át tudjak gondolni – nézett felém egy pillanatra mosolyogva, majd inkább előre nézett nehogy elessünk. Nem igazán értettem, hogy pontosan miért olyan különleges egy erdő. Szorgosan lépkedtem Rob mellett, ügyelve arra, nehogy elessek. 

- Itt is volnánk – mondta, mire felemeltem fejem és még a lélegzetem is el ált. Életemben már sokszor mondtam ugyan, hogy ez a leggyönyörűbb, amit valaha láttam, de azokhoz képest ez csodaszép. Annyi ideje ebben a városban élek és mindig csak belülről láttam. A néha szűk, vagy éppen tág utcákat, a sikátorokat, a gazdag negyedet, de így egyben még sosem. Az, ami a szemem elé tárult csodás volt. Láttam London minden nevezetességét a hidat, a parlamentet, az óriáskerekeket és a nagyobb épületeket. Alig tudtam betelni a látvánnyal. Robra néztem, de még mindig alig tudtam megszólalni. 

- Ez…ez valami csodás. 

- Az – csak ennyit mondott, mégis mintha egy egész könyvet olvasott volna fel. Szemeit le sem vette rólam. Zavartan néztem vissza a tájra csodásan csillogó szemeiről. Leültem a fűbe és húztam magammal Robot is. Kezeink egy pillanatra sem engedték el egymást, mert ha akartam volna, akkor sem tudtam volna elszakadni tőle. Csendben ültünk és néztük ezt a gyönyörű tájat mégis tekintetem néha a még mindig összekulcsolt kezeinkre tévedt. 

- Tudod mikor kisebb voltam – szólalt meg Rob ezzel megszakítva ezt a nyugodt csendet – akkor volt pár titkom, de sokszor éreztem azt, hogy ezeket a titkokat senkivel sem oszthatom meg. Azonban egy szép nap a titkok súlya már túl nehéz volt és akkor ébresztett rá az egyik barátom, hogy a barátok azért vannak, hogy segítsenek, és hogy meghallgassanak – mondta, majd jelentőségteljesen rám nézett – És én, most a te figyelmedet szeretném felhívni arra, hogy én itt vagyok neked mindig, és elmondhatsz nekem bármit. Sohasem ítélnélek el, és ha tudnák, biztos, hogy segítenék. Minden embernek vannak titka. Van kinek nehezebb titkok jutottak és van, akinek könnyebbek, mégis mindent meglehet oldani. Én most nem kérlek arra, hogy feltétlenül megbíz bennem, de remélem, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor teljes mértékben megbízol bennem és majd azokat a titkokat, melyek szívedet nyomják a segítségemmel eltűnnek onnan. 

Szemeim könnyekkel teltek meg és olyan hálás voltam neki, mint még soha senkinek ez előtt. Szívem egyre hevesebben dobogott, mert rá jött, hogy őz a férfi, aki kell nekem. 

- Köszönöm. És biztosíthatlak, hogy te leszel az első, aki megtud mindent, de még nem állok, készen – arra hogy elveszítselek. Fejeztem be a mondatot magamban. A titkok olyan súlyosak, hogy néha úgy érzem, már nem bírom tovább és feladom az egészet, de olyankor mindig eszembe jutnak a barátaimmal együttöltött napok a jó pillanatok és a családom akiknek nem akarok még több fájdalmat okozni. 

- Rendben. Viszont szeretnék kérni tőled valamit – nézett mélyen a szemembe. Én csak bólintottam.

- Most vissza fogunk menni hozzátok és akkor mikor már elég erősnek érzed, magad mindannyian elmegyünk a szüleidhez és jól fogjuk magunkat érezni.

- De… - ellenkeztem volna azonban nem hagyta.

- Nincs semmi de. Peterék meg fogják érteni és eddig is megoldották nélküled. Addig, míg a szüleidnél leszünk, nem törődünk a titkokkal és a gondokkal csak jól érezzük magunkat. Ígérd meg nekem. – Kérlelt. Szavai megnyugtattak és azt szerettem volna, ha minden pontosan így lesz. Néztem gyönyörű zöld szemeit és szinte elvesztem bennük. 

- Ígérem. És köszönöm – néztem rá hálásan. Itt Londonban, mint ahogy az már megszokott, ismét elkezdett esni az eső.

- Gyere menjünk, nehogy megfázz – mondta majd fel állt. 

- De ugye még visszajövünk? – Néztem fel rá kérlelően, miközben felém nyújtott kezét megfogtam.

- Persze – húzott fel, csak egy kicsit nagyobb lendülettel, és a karjai között kötöttem ki. Szorosan tartott, szinte éreztem mellkasomon a szívének egyre gyorsuló ütemes dobogását. Szemeim, melyek eddig övét nézték lassan lesiklottak ajkaira, melyek olyan pirosak és kívánatosak voltak, hogy majd belehaltam a vágyba, hogy megérinthessem ajkaimmal. Agyam egyik legmélyebb pontjában tudtam, hogy nem helyes az, amit tetszek, de most nem akartam arra gondolni, mit lehet és mit nem csak cselekedni akartam. Lassan közeledtem felé hisz minden egyes pillanattal édesebb lesz majd ajkaival a találkozás. És amire oly régóta vártam megtörtént végre érezhettem selymes és puha ajkait. Mintha megannyi tűzijáték robbant volna körülöttünk. Lelkem felszabadult és szívem olyan vágtába kezdett bele, mint amibe még sohasem. Életem legjobb pillanata, mely ugyan lehet, hogy csak pár percig fog tartani, de örökre emlékezetembe vésődik. Ebben a pár percben szabad voltam, még akkor is, ha az általam szeretett férfi oly szorosan is fogott, mert tudtam, hogy ő az aki elől semmit nem kell ebben a pillanatban titkolnom, mert most csak ő meg én vagyunk a világon. Ajkainak íze elkábított, mintha drog lenne, amit csak nekem készítettek. Csókunk lassú volt, mert minden egyes pillanatot ki akartunk élvezni. Kezem hajába siklott, hogy még közelebb tudjam magamhoz húzni. Nem akartam, hogy akár csak egy milliméter is legyen köztünk. Nem számított az, hogy nincs levegőm, mert az sem zavart volna, ha most halok meg. Semmi nem érdekelt csak az, hogy őt csókolom.

Ajkunk ütemes mozgását a telefon csörgése zavarta, meg ami valószínűleg Rob zsebében csörgött. Rob abbahagyta a csókunkat, majd mégy egy utolsó csókot kaptam tőle, mielőtt elengedett volna, hogy felvegye a telefont. Amíg azt néztem, ahogy a telefonba beszél kezeimmel megérintettem ajkaimat és szemeimet lehunyva gondoltam vissza az előbbi csókra. Valahogy nem tudtam felfogni, hogy valóban megtörtént. Hajam csurom vizesen tapadt arcomra és a ruhámra valahogy nem volt fontos, hogy teljesen eláztam. Ezt a csókot ugyan sohasem fogom elfelejteni. Azonban megismételni sem lehet még annak ellenére, sem, hogy annyira vágyok rá, mint még eddig semmi másra. Hiba lenne Robot az életében ennyire belekeverni, pont most, mikor lehet, hogy ismét veszélyben vagyok. Aden meg tud védeni, de abba belepusztulnék ha Robnak miattam baja esne. Max mindent meg fog tenni, hogy bosszút álljon, ezt biztosan tudom. Meg kell próbálnom távol maradni Robtól, ahogy csak lehet.

- Kell hívott, hogy hol vagyunk, mert a szüleid aggódnak érted – jött felém miközben meg akart ölelni, de egy gyors mozdulattal kitértem előle. Szívem majd meghasadt, de akkor ez lesz a legjobb.

- Akkor menjünk – indultam el a kocsi felé, és amikor odaértem gyorsan beültem. Az úton nem beszéltünk, ami jobb is. Annyira fájt, hogy ezt kell vele tennem, de csak miatta teszem ezt. A házunkhoz érve gyorsan kiszálltam és szinte rohantam volna az ajtó felé, ha Rob el nem kapja a karom. 

- Mi a baj? – szemei aggodalomról árulkodtak, ami még jobban rátett a szívemet nyomó bűntudatra.

- Semmi – mosolyogtam rá, majd újra elindultam az ajtó felé. Amint beléptem nem törődve senkivel siettem fel a szobámba, majd amint beértem magamra is zártam az ajtót. Lefeküdtem, úgy ahogy voltam, vizes ruhában az ágyamra és elmerültem a gondolataimban.

Rob szemszöge: 

Elvittem Krist arra a helyre, ahova én is Gyakran járok, hogy egy kicsit megnyugodjon, és hogy megnyíljon előttem. Tudom, hogy titkol, valamit előlünk csak nem meri elmondani. Tudatni szerettem volna vele, hogy bennem megbízhat.  Ahogy ott ült mellettem maga volt a megtestesült csoda. És az hogy foghattam a kezét leírhatatlan volt. Tudom, hogy beleszerettem Kristenbe és minden egyes pillanatban vágyom rá, hogy hozzáérhessek, és hogy megcsókolhassam. És amikor ez megtörtént olyan volt mintha egy gyönyörű álomba csöppentem volna. Ajkai finomak, puhák voltak és őrjítőek. Egész nap csak őt tudtam volna csókolni. Az a nap, amikor találkoztunk, már akkor megmozdult valami bennem. Ahogy a szemébe néztem volt benne valami titokzatos és csábító. A csókunkat a telefonom csörgése szakította félbe. Legszívesebben a pokol legmélyebb bugyrába küldtem volna azt, aki most megzavart minket. 

- Halló 

- Rob hol vagytok? Jules halálra aggódja magát – mondta Kell.

- Nemsokára megyünk, ne aggódj – mondtam, majd már le is tettem a telefont. Nagy mosollyal az arcomon mentem oda Kristenhez hogy ismét karomba zárhassam, ám valami megváltozott. Kikerült mikor meg akartam ölelni, majd a kocsihoz sietett és beült. Értetlenül néztem utána. Mi változott meg két perc alatt. Talán megbánta a csókot? De hisz ő kezdeményezte. Aminek be kell vallanom, nagyon is örültem neki. De mi az, ami miatt ilyen lett. Talán rájött, hogy nem vagyok mégsem olyan, mint aminek elképzelt? Mégis csak igaza volt Neki. Sosem fog tudni szeretni engem egy nő sem igazán. Az autóban nem szóltunk egy szót sem, néha rápillantottam, amit nem vett észre, mert a kinti tájt tüntette ki figyelmével. Amint leparkoltam a házuk előtt Kris már ki is pattant. Én is követtem és gyorsan elkaptam a karját.

- Mi a baj? – néztem rá aggódva.

- Semmi – vágta rá és beviharzott a házba. Beérve értetlen szempárokkal találtam szemben magam.

- Hol voltatok? És mi történt? Kris csak úgy felszaladt a szobájába – nézett rám kérdőn Jules.

- Bántottad a húgomat? – jött közelebb Den és szemei szikráztak. 

- Nem, dehogy bántottam – néztem rá sértetten – Sohasem tudnám bántani.

- Akkor mi történt? 

- Én….