17. Fejezet.

 Sziasztok. Itt is a következő fejezet. Sajnálom hogy későn hoztam. Most már majd rendszeressen fogom hozni a fejezeteket. Remélem tetszik ez a fejezet hisz olyan dolog történik amit már szerintem vártatok. Na de nem akarom lelőni a poént.

Jó olvasást!!! :)

Puszi 

17. Fejezet.

Döbbenve néztem szüleimre és ezzel nem voltam egyedül. A többiek is valami olyasmi arcot vághattak, mint én. Elsőnek Kellan tért magához.

- Hát ez tök jó. Köszönjük Mrs Stewart.

- Ugyan, tegezzetek csak nyugodtan – mondta anya vidáman. Én még mindig megdöbbenve néztem szüleimre. Az igaz hogy anya és apa mindig is szívesen látták a barátainkat, de akkor is furcsa volt. 

- Nem tudok elmenni – szakítottam félbe a nagy lelkesedést, mire mindenki rám nézett.

- Mi? De hát miért? – kérdezte anya letörten. Sajnáltam, de nem tehettem meg azt, hogy csak úgy elmegyek hozzájuk kitudja mennyi időre. 

- Azért mert nekem dolgoznom kell. Nem tehetem meg, hogy csak úgy elmegyek hozzátok. Így is lehet, hogy Peterék ki fognak rúgni. És amúgy is…- mondtam volna, de még gyorsan befogtam a számat. Aden akkor hogyan tudna rám figyelni. Hiszen nem tehetem meg vele, hogy miattam szaladgáljon össze vissza. 

- Mi? De el kell jönnöd – mondta Den.

- Den, értsd meg, nekem dolgoznom kell – mondtam és végig a szemébe néztem csak hogy jól megértse. 

- Kriseten neked most pihenned kell, és Peterék is meg fogják érteni – mondta Nikki. Nem tudom elhinni, hogy nem értik meg. 

- Nem és kész – mondtam, majd elindultam, hogy minnél előbb kijussak innen. Azonban nem jutottam el messzire, amikor egy kéz kulcsolódott össze az enyémmel. Lenéztem a kezemre, majd fel az illetőre, aki nem más volt, mint Rob. Rám pillantott, majd elmosolyodott és elkezdett kifelé húzni az ajtón. Szorosan fogta a kezem, ami megnyugtatott. Olyan érzés volt, mintha senki sem bánthatna most már. Ezek az érzések árasztanak el mindannyiszor, mikor Rob a közelemben van. A kocsihoz húzott, majd kinyitotta előttem az ajtót és én rögön be is ültem a kocsiba. 

Lassan haladtunk, de nem tudom, hogy pontosan hová is. Rob, ahogy én is, gondolataiba révedt. Nem szerettem a barátaim és a szüleim előtt így kitörni, de valahogy megérthetnék, hogy az én helyzetem más. Hiába tehetném meg azt, hogy a szüleimmel kifizettetek minden számlát, de mégsem tudnám megtenni. Oly sokszor csaptam már be őket. Nem lennék rá képes, hogy még többet kérjek tőlük. A lelkiismeret-furdalás ismét a felszínre tört, eszembe juttatva mindazt, amit elkövettem, és amit senki más nem tudhat. Az autó lelassított, majd megállt.

- Hol vagyunk? – néztem kérdőn Robra.

- Mindjárt meglátod – mondta, majd kiszállva hozzám sietett és kinyitotta az ajtót. Felém nyújtott kezébe helyeztem az enyémet, majd ismét összekulcsolt kézzel indultunk el - Sokszor szoktam ide kijönni, főleg akkor, mikor egy kis magányra vágyom, hogy mindent át tudjak gondolni – nézett felém egy pillanatra mosolyogva, majd inkább előre nézett nehogy elessünk. Nem igazán értettem, hogy pontosan miért olyan különleges egy erdő. Szorgosan lépkedtem Rob mellett, ügyelve arra, nehogy elessek. 

- Itt is volnánk – mondta, mire felemeltem fejem és még a lélegzetem is el ált. Életemben már sokszor mondtam ugyan, hogy ez a leggyönyörűbb, amit valaha láttam, de azokhoz képest ez csodaszép. Annyi ideje ebben a városban élek és mindig csak belülről láttam. A néha szűk, vagy éppen tág utcákat, a sikátorokat, a gazdag negyedet, de így egyben még sosem. Az, ami a szemem elé tárult csodás volt. Láttam London minden nevezetességét a hidat, a parlamentet, az óriáskerekeket és a nagyobb épületeket. Alig tudtam betelni a látvánnyal. Robra néztem, de még mindig alig tudtam megszólalni. 

- Ez…ez valami csodás. 

- Az – csak ennyit mondott, mégis mintha egy egész könyvet olvasott volna fel. Szemeit le sem vette rólam. Zavartan néztem vissza a tájra csodásan csillogó szemeiről. Leültem a fűbe és húztam magammal Robot is. Kezeink egy pillanatra sem engedték el egymást, mert ha akartam volna, akkor sem tudtam volna elszakadni tőle. Csendben ültünk és néztük ezt a gyönyörű tájat mégis tekintetem néha a még mindig összekulcsolt kezeinkre tévedt. 

- Tudod mikor kisebb voltam – szólalt meg Rob ezzel megszakítva ezt a nyugodt csendet – akkor volt pár titkom, de sokszor éreztem azt, hogy ezeket a titkokat senkivel sem oszthatom meg. Azonban egy szép nap a titkok súlya már túl nehéz volt és akkor ébresztett rá az egyik barátom, hogy a barátok azért vannak, hogy segítsenek, és hogy meghallgassanak – mondta, majd jelentőségteljesen rám nézett – És én, most a te figyelmedet szeretném felhívni arra, hogy én itt vagyok neked mindig, és elmondhatsz nekem bármit. Sohasem ítélnélek el, és ha tudnák, biztos, hogy segítenék. Minden embernek vannak titka. Van kinek nehezebb titkok jutottak és van, akinek könnyebbek, mégis mindent meglehet oldani. Én most nem kérlek arra, hogy feltétlenül megbíz bennem, de remélem, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor teljes mértékben megbízol bennem és majd azokat a titkokat, melyek szívedet nyomják a segítségemmel eltűnnek onnan. 

Szemeim könnyekkel teltek meg és olyan hálás voltam neki, mint még soha senkinek ez előtt. Szívem egyre hevesebben dobogott, mert rá jött, hogy őz a férfi, aki kell nekem. 

- Köszönöm. És biztosíthatlak, hogy te leszel az első, aki megtud mindent, de még nem állok, készen – arra hogy elveszítselek. Fejeztem be a mondatot magamban. A titkok olyan súlyosak, hogy néha úgy érzem, már nem bírom tovább és feladom az egészet, de olyankor mindig eszembe jutnak a barátaimmal együttöltött napok a jó pillanatok és a családom akiknek nem akarok még több fájdalmat okozni. 

- Rendben. Viszont szeretnék kérni tőled valamit – nézett mélyen a szemembe. Én csak bólintottam.

- Most vissza fogunk menni hozzátok és akkor mikor már elég erősnek érzed, magad mindannyian elmegyünk a szüleidhez és jól fogjuk magunkat érezni.

- De… - ellenkeztem volna azonban nem hagyta.

- Nincs semmi de. Peterék meg fogják érteni és eddig is megoldották nélküled. Addig, míg a szüleidnél leszünk, nem törődünk a titkokkal és a gondokkal csak jól érezzük magunkat. Ígérd meg nekem. – Kérlelt. Szavai megnyugtattak és azt szerettem volna, ha minden pontosan így lesz. Néztem gyönyörű zöld szemeit és szinte elvesztem bennük. 

- Ígérem. És köszönöm – néztem rá hálásan. Itt Londonban, mint ahogy az már megszokott, ismét elkezdett esni az eső.

- Gyere menjünk, nehogy megfázz – mondta majd fel állt. 

- De ugye még visszajövünk? – Néztem fel rá kérlelően, miközben felém nyújtott kezét megfogtam.

- Persze – húzott fel, csak egy kicsit nagyobb lendülettel, és a karjai között kötöttem ki. Szorosan tartott, szinte éreztem mellkasomon a szívének egyre gyorsuló ütemes dobogását. Szemeim, melyek eddig övét nézték lassan lesiklottak ajkaira, melyek olyan pirosak és kívánatosak voltak, hogy majd belehaltam a vágyba, hogy megérinthessem ajkaimmal. Agyam egyik legmélyebb pontjában tudtam, hogy nem helyes az, amit tetszek, de most nem akartam arra gondolni, mit lehet és mit nem csak cselekedni akartam. Lassan közeledtem felé hisz minden egyes pillanattal édesebb lesz majd ajkaival a találkozás. És amire oly régóta vártam megtörtént végre érezhettem selymes és puha ajkait. Mintha megannyi tűzijáték robbant volna körülöttünk. Lelkem felszabadult és szívem olyan vágtába kezdett bele, mint amibe még sohasem. Életem legjobb pillanata, mely ugyan lehet, hogy csak pár percig fog tartani, de örökre emlékezetembe vésődik. Ebben a pár percben szabad voltam, még akkor is, ha az általam szeretett férfi oly szorosan is fogott, mert tudtam, hogy ő az aki elől semmit nem kell ebben a pillanatban titkolnom, mert most csak ő meg én vagyunk a világon. Ajkainak íze elkábított, mintha drog lenne, amit csak nekem készítettek. Csókunk lassú volt, mert minden egyes pillanatot ki akartunk élvezni. Kezem hajába siklott, hogy még közelebb tudjam magamhoz húzni. Nem akartam, hogy akár csak egy milliméter is legyen köztünk. Nem számított az, hogy nincs levegőm, mert az sem zavart volna, ha most halok meg. Semmi nem érdekelt csak az, hogy őt csókolom.

Ajkunk ütemes mozgását a telefon csörgése zavarta, meg ami valószínűleg Rob zsebében csörgött. Rob abbahagyta a csókunkat, majd mégy egy utolsó csókot kaptam tőle, mielőtt elengedett volna, hogy felvegye a telefont. Amíg azt néztem, ahogy a telefonba beszél kezeimmel megérintettem ajkaimat és szemeimet lehunyva gondoltam vissza az előbbi csókra. Valahogy nem tudtam felfogni, hogy valóban megtörtént. Hajam csurom vizesen tapadt arcomra és a ruhámra valahogy nem volt fontos, hogy teljesen eláztam. Ezt a csókot ugyan sohasem fogom elfelejteni. Azonban megismételni sem lehet még annak ellenére, sem, hogy annyira vágyok rá, mint még eddig semmi másra. Hiba lenne Robot az életében ennyire belekeverni, pont most, mikor lehet, hogy ismét veszélyben vagyok. Aden meg tud védeni, de abba belepusztulnék ha Robnak miattam baja esne. Max mindent meg fog tenni, hogy bosszút álljon, ezt biztosan tudom. Meg kell próbálnom távol maradni Robtól, ahogy csak lehet.

- Kell hívott, hogy hol vagyunk, mert a szüleid aggódnak érted – jött felém miközben meg akart ölelni, de egy gyors mozdulattal kitértem előle. Szívem majd meghasadt, de akkor ez lesz a legjobb.

- Akkor menjünk – indultam el a kocsi felé, és amikor odaértem gyorsan beültem. Az úton nem beszéltünk, ami jobb is. Annyira fájt, hogy ezt kell vele tennem, de csak miatta teszem ezt. A házunkhoz érve gyorsan kiszálltam és szinte rohantam volna az ajtó felé, ha Rob el nem kapja a karom. 

- Mi a baj? – szemei aggodalomról árulkodtak, ami még jobban rátett a szívemet nyomó bűntudatra.

- Semmi – mosolyogtam rá, majd újra elindultam az ajtó felé. Amint beléptem nem törődve senkivel siettem fel a szobámba, majd amint beértem magamra is zártam az ajtót. Lefeküdtem, úgy ahogy voltam, vizes ruhában az ágyamra és elmerültem a gondolataimban.

Rob szemszöge: 

Elvittem Krist arra a helyre, ahova én is Gyakran járok, hogy egy kicsit megnyugodjon, és hogy megnyíljon előttem. Tudom, hogy titkol, valamit előlünk csak nem meri elmondani. Tudatni szerettem volna vele, hogy bennem megbízhat.  Ahogy ott ült mellettem maga volt a megtestesült csoda. És az hogy foghattam a kezét leírhatatlan volt. Tudom, hogy beleszerettem Kristenbe és minden egyes pillanatban vágyom rá, hogy hozzáérhessek, és hogy megcsókolhassam. És amikor ez megtörtént olyan volt mintha egy gyönyörű álomba csöppentem volna. Ajkai finomak, puhák voltak és őrjítőek. Egész nap csak őt tudtam volna csókolni. Az a nap, amikor találkoztunk, már akkor megmozdult valami bennem. Ahogy a szemébe néztem volt benne valami titokzatos és csábító. A csókunkat a telefonom csörgése szakította félbe. Legszívesebben a pokol legmélyebb bugyrába küldtem volna azt, aki most megzavart minket. 

- Halló 

- Rob hol vagytok? Jules halálra aggódja magát – mondta Kell.

- Nemsokára megyünk, ne aggódj – mondtam, majd már le is tettem a telefont. Nagy mosollyal az arcomon mentem oda Kristenhez hogy ismét karomba zárhassam, ám valami megváltozott. Kikerült mikor meg akartam ölelni, majd a kocsihoz sietett és beült. Értetlenül néztem utána. Mi változott meg két perc alatt. Talán megbánta a csókot? De hisz ő kezdeményezte. Aminek be kell vallanom, nagyon is örültem neki. De mi az, ami miatt ilyen lett. Talán rájött, hogy nem vagyok mégsem olyan, mint aminek elképzelt? Mégis csak igaza volt Neki. Sosem fog tudni szeretni engem egy nő sem igazán. Az autóban nem szóltunk egy szót sem, néha rápillantottam, amit nem vett észre, mert a kinti tájt tüntette ki figyelmével. Amint leparkoltam a házuk előtt Kris már ki is pattant. Én is követtem és gyorsan elkaptam a karját.

- Mi a baj? – néztem rá aggódva.

- Semmi – vágta rá és beviharzott a házba. Beérve értetlen szempárokkal találtam szemben magam.

- Hol voltatok? És mi történt? Kris csak úgy felszaladt a szobájába – nézett rám kérdőn Jules.

- Bántottad a húgomat? – jött közelebb Den és szemei szikráztak. 

- Nem, dehogy bántottam – néztem rá sértetten – Sohasem tudnám bántani.

- Akkor mi történt? 

- Én….