16. Fejezet

Sziasztok :)
Itt a fejezet. Igaz hogy most kicsit rövidebb lett de sajnos most csak erre volt időm pedig úgy tudtam volna még tovább  írni. Remélem hogy azért tetszik majd. Köszönöm szépen az előző fejezethez a komikat és a pipákat. Remélem hogy ehhez is kapok :) :)

16. Fejezet.

A szülői szeretet az, ami sosem múlik el. Még akkor, sem ha haragszol rá. Nincs olyan tett, amit nem tudnál neki megbocsátani vagy olyan melyet ők nem bocsájtanának meg nekünk. Amint megszületünk, mi vagyunk az ő életük. Mi adjuk tovább azt, amit tőlük kapunk. Hálásnak kell, lennünk ám erről néha megfelejtkezünk.

 Szeretni őket nem nehéz, de utálni már az, mert azt, amit nem tudsz mindig nehezebb megtenni. Szülőnek, lenni nem lehet könnyű bár mi még nem is sejthetjük, viszont az a sok öröm, amit kapnak tőlünk mindenért kárpótolja őket és képesek akár az összes rossz tetűnket elfelejteni. Ha csak pár órára is, de tapasztalhattam és az a pár óra volt életem legszebb órája. Ha lehetne, mindent máshogy tennék, ha lehetne, olyan gyerek lennék, akire büszkék lehetnek a szülei. De már késő. 

Úgy szeretnék megfelelni mindenkinek olyan lenni, mint amilyennek látni szeretnék, de sosem sikerül. Szívem már darabokban a sok hazugságtól, félelemtől és a szégyentől. Mert tudom, eljön a pillanat, amikor megtudják, hogy mit is tettem, és ha most nem is, de akkor majd csalódni fognak.

Emlékszem minden egyes napra mit mellette töltöttem. Minden olyan jónak tűnt és helyesnek. Minden napot élveztem vele és még csak eszembe sem jutott a családom a testvéreim. Nem gondoltam egyszer sem rájuk, soha. Pedig a szüleim mindenüket odaadták azért, hogy nekem jó legyen és én mindent elrontottam. 

De ha mondhatom magam szerencsésnek eljött az a nap, amikor kinyílt a szemem és rájöttem, hogy mit is tettem. Az a sok hónap melyet bulizással lopással és drogozással töltöttem minden egyes nap elfecsérelt idő volt egy olyan valaki mellett, aki még csak meg sem érdemelte, ahogy a szerelmemet sem.

 Életem egyik legsötétebb része megvolt, de még most sem tudom elhinni, hogy ez mind olyan fiatalon történt meg velem. Lelkem, ha még lehet ilyet mondani azok után, amit tettem, és hogy egyáltalán még van, olyanom darabokban van és sajog mélyen a testemben. De a fájdalom jó. Mert emlékeztet arra, hogy minden egyes percben hálásnak kell lennem azoknak, akik mellettem álnak. Minden egyes percért, mert lesz olyan, hogy el fognak hagyni és tényleg egyedül leszek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fog fájni, majd mert nagyon is fog. Egy ember sem tud szeretet, barátok és család nélkül élni. Ha a test nem is sérül meg az összeroncsolódott lélek megfertőz mindent és felemészt. Az ember szíve szó szerint megszakad a sok fájdalomtól. 

Megfogadtam magamnak, hogy addig is minden egyes napot élvezni fogok, amit a barátaimmal vagy a szüleimmel tölthetek. Mert valahogy éreztem, hogy ez nem fog olyan sokáig tartani, mint ahogy hittem. Max megszökött és engem keres. Ő nem olyan, aki csak úgy feladja a dolgokat. Nem, ő más mindig eléri azt, amit akar, ebben biztos vagyok. Aden nagyon jó abban, amit csinál, és sokan vannak, meg tudnának védeni más ember ellen, de nem Maxal szemben. Max dühös és nem akar élve látni. A szüleimre néztem, akik féltőn néztek rám. Tudtam, hogy Cam hívta őket ide és egy kicsit hálás is vagyok ezért neki, de a másik felem meg dühös rá, amiért újra ilyen közel vannak hozzám.

A bűntudat mindig nagyobb bennem, ha látom is őket. Ezért nem is hibáztathatom Cemet de az, hogy újra a közelemben vannak veszélyes. Sosem tudhatom melyik pillanatban fog egyszer csak betoppanni Max. Azt viszont nem szeretném, ha ez a pillanat, akkor lenne, amikor a szeretteim velem vannak. Magam már nem tudom megvédeni hát akkor legalább nekik ne, okozzak akkora fájdalmat.

Anya mosolyogva sietett oda hozzám és vont magához hogy jó szorosan meg tudjon ölelnie. Viszonoztam szeretetteljes ölelését. Szemeimet lehunytam és fejemet nyakába fúrtam. Jó volt újra azt az illatot érezni. Azt a parfümöt, amit mindig is használt, ez az illat volt arra bármilyen helyzet is legyen, hogy megnyugtasson. 

- Miért nem szóltál rögtön hogy kórházba vagy? – Nézett rám vádlón anya. Hogy mondhatnám el neki azt, amit még senki sem tud?  Mindenek oka van. És ez majd egyszer kiderül, de jobb, ha addig nem tudják. 

- Sajnálom. Nem tartottam fontosnak – néztem anya szemeiben, amibe csak örömöt és egy kis aggódást láttam. 

- Nem tartottad azt fontosnak, hogy valami idióta rád támadt? – szólalt fel a kelleténél kicsit hangosabban és idegesebben legidősebb bátyám. 

- Nyugodj meg Den. Ne kiabálj a húgoddal – szólt rá anya.

- Sajnálom. De akkor is szólhattál volna – lépett oda hozzám majd anya helyét átvéve ő is megölelt.

Sokat beszélgettünk. Elmeséltem nekik mindent, ami velem történt. A fiúkkal jókat nevettünk, amikor megtudtam, hogy miket csinálnak otthon.  Már vagy egy órája beszélgethettünk, amikor kopogtak az ajtón. Figyelmem rögtön ara a személyre irányultak ki belépett rajta. Szinte megéreztem, hogy ő van az ajtó mögött. Amint belépet rögtön rám nézett és mosolygott. Végig szemeimbe nézve kezdett el beszélni. 

- Sajnálom, hogy zavarok csak meg szerettem volna kérdezni, hogy mit mondott az orvos. Mert itt kint a többiek már eléggé idegesek – El felejtettem, hogy ők meg az óta kint ülnek mióta az orvos kiküldte őket. 

- Sajnálom. Elfelejtettem szólni. De nem kellet volna meg várnotok.  

- Kicsim mi most kimegyünk, had beszélgessetek – simított végig karomon anya egy nagy mosoly kíséretében.

- Mi? Minek megyünk mi ki? Így is tudnak beszélgetni nem? – Kérdezte Jered értetlen arccal. Megint kezdi. Ezen csak mosolyogni tudtam. Végül apának és anyának sikerült a fiúkat kiráncigálni a szobából. Mikor már csak ketten maradtunk Robbal, lassan lépkedett közelebb majd leült az ágyam szélére. Legszívesebben olyan közel húzódtam volna hozzá amennyire csak lehetséges. Felnéztem csodás szemeibe és csak mosolyogni tudtam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de kezem elindult felé, majd már csak azt vettem észre fogy megfogtam a kezét. Először megdöbbent majd összekulcsolta újainkat és rám mosolygott. 

 - Mit mondott az orvos? – kérdezte halkan. Pár percig meg sem szólaltam. Csak néztem csodás arcát csillogó szemeit és tökéletes ívű ajkait. Most volt az a pillanat, amikor azt éreztem ő az. Ő az, akit szeretni fogok örök életemben. 

- Azt, hogy még ma hazamehetek – mosolyodtam el. 

- Ennek nagyon örülök, viszont remélem, hogy pihenni fogsz – nézett rám szigorúan. 

- Persze Dr. úr – néztem rá komolyan, majd mindketten elnevettük magunkat. 

- Segítsek pakolni? – Kérdezte miután abbahagytuk a nevetést.

- Nem kell köszönöm. Nincs, sok cuccom csak felöltözök gyors előtte, aztán mehetünk – indultam el a szekrény felé és elővettem a ruháimat, amit le is tettem az ágyra. Várakozóan néztem Robra, aki engem nézett. 

- Megkérlek, kimész addig, míg átöltözök? 

- Jaj persze bocsánat – rázta meg a fejét, mint aki éppen kábulatból ébredt fel. Amint Rob kiment gyorsan átöltöztem kezembe vettem a dolgaimat és végre elhagytam ezt a nyomasztó korteret. Kilépve, megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindenki ott volt. Rob az ajtó mellet, állt és elvette tőlem a táskámat és a kabátomat hálás pillantást küldtem felé. 

- Arra gondoltunk édesapáddal, hogy mindannyian lejöhetnétek hozzánk. Persze csak akkor, ha teljesen kipihented magad. – Döbbenten néztem rájuk és még nem is sejtettem, hogy megfog, történni egy olyan dolog, amire már annyi ideje titkon várok.