14. Fejezet.

Sziasztok! 

Tudom elvileg az mondtam, hogy holnap hozom a fejezetet, de úgy gondoltam ma teszem fel mert holnap nemigazán lesz rá időm.

Viszont lenne egy nagyon nagy kérésem. KÉRLEK TITEKET ÍRJATOK KOMIT. 

Olyan kevesen írtok és nem tudom, hogy ennek mi az oka.  :( 

Mindenesetre köszönöm azoknak a komit akik mindig írnak nekem.

14. Fejezet.

Rob szemszöge: 

Van amit hallok és megértek, és van amit csupán csak hallok és azt érzem az agyam egy olyan kicsi részem, mely képtelen a dolgok felfogására. Ha valaki fontos neked, akkor azzal törődsz és félted. Bármit megtennél, csakhogy megvédd.  

A kocsiban ültünk és meg sem szólaltunk. Néha Kris karjára pillantottam és hálát adtam, hogy a kabát eltakarja a foltokat. Nem tudom elhinni, hogy egy férfi, hogy képes bántani egy nőt, főleg Krist. 

Este nem lett volna szabad csak úgy elengedni Adamal, de kije vagyok én, hogy ezt eldöntsem? Hát senkije, csak egy barát vagyok. Az viszont biztos, hogy ezentúl mindent meg fogok tenni, hogy Kris elkerülje Adamot és el is felejtse.

Visszaemlékezve arra amikor Kris elmesélte, hogy mi történt vele, volt ott valaki aki segített rajta, de azt nem mondta, hogy ki volt az. Lehet ha ő nincs ott talán komolyabban is megsérülhetett volna. Beleborzongtam még a gondolatba is, hogy mit tehetett volna még Krisel az az őrült. Kris keze az enyémre siklott. Észre sem vettem, hogy milyen szorosan fogom a kormányt.  Sajnos ahogy megnyugtatott az érintése, rögtön rosszabb is lett amikor a kabát ujja feljebb csúszott. Amikor Kris észrevette rögtön visszahúzta a kezét, majd amennyire csak lehet elfedte a csuklóján éktelenkedő lila foltokat. 

A visszapillantó tükörbe nézve láttam Cam arcán azt a fájdalmat amit én is éreztem. Az a fájdalom, amikor egy általad szeretett embert nem tudsz megvédeni. Camnak a húga nagyon fontos. Talán, sőt biztos vagyok benne, hogy ugyan úgy éreznék, mint Cam ha az én nővéreimmel történt volna ez. 

Lassan odaértünk a kórházhoz. Befordultam a parkolóba majd leállítottam a kocsit. Csendben ültünk, senki nem moccant meg. Minden olyan hamar elromlott. Ennek nem így kellett volna lennie. 

Egy sóhajtás közepette kinyitottam az ajtót majd kiszálltam. Átsétáltam a másik oldalra ahol már Cam segítette ki a kocsiból Krist. Nem szólalt meg, nem ellenkezett csak hagyta, hogy segítsünk. Elsétáltunk a bejárathoz, amihez sikerült közel leparkolnom. 

A recepciós pultnál nem álltak sokan, így nem kellett sokat várni. Amint mi sorra kerültünk Kristent elvitték kivizsgálni, míg Camal felvették Kristen adatait. Miután minden adatot sikeresen felvettek, elindultunk mi is abba az irányba amerre a nővérek mentek Krisel.

Kristen szemszöge:

Jóbnak láttam, ha inkább nem ellenkezek és hagyom, had segítsenek. Az orvos, aki megvizsgált nagyon kedves volt. Tett fel kérdéseket is, hogy milyen módon sérültem meg, azonban nem nagyon szerettem volna neki részletezni, így mindig valahogy eltereltem a témát. 

- Nemsokára visszajövök az eredményekkel – mosolygott rám kedvesen, majd kilépett az ajtón. Most lehetőségem adódott körülnézni a kórteremben. Általában minden kórházban fehérek voltak a falak, de  itt nem kicsit szürkéskék árnyalatúak. Valahogy sokkal barátságosabbá tette ezt a helyet a sok ablak és a virágok is. Valahogy azonban teljesen mégsem tudtam megnyugodni utálom a kórházakat és ezen semmi nem tud változtatni. Bámészkodásomat kopogás zavarta meg. 

 Kristen kórházi szobája.

- Szabad.

- Szia bejöhetek? – kérdezte meg Rob.

- Igen, gyere csak – mosolyodtam el. Szerencsére a fejem már nem fájt és hányingerem sem volt. Legalább azok elmúltak már.

- Hogy vagy? – kérdezte Rob mellőlem

- Már jobban. Hol van Cam? – néztem a háta mögé hátha megjelenik bátyám, de ez nem így történt. 

- Ő éppen a dokival beszél. Gondoltam én addig bejövök hozzád – mosolyodott el.

- Haragszik rám – sütöttem le a szemeimet – Cam haragszik rám.

- Cameron nem rád haragszik, hanem saját magára – mondta, mire azonnal ránéztem. – Ő saját magára haragszik, amiért nem lehetett ott, hogy megvédjen. 

- De hát ez, ez …

- Bolondság? – Kérdezte mire csak bólintottam – Nem, nem az. Nekünk, testvéreknek meg kell védenünk a húgunkat vagy nővérünket. Tudod, bennünk van. 

- De akkor sem ő a hibás, nekem nem szabadna megbíznom akárkiben, de őt már olyan régóta ismertem és tegnap olyan más volt. – Csordultak ki a könnyeim, amiket már nem bírtam visszatartani. Rob mellém ült az ágyra majd a fejemet a mellkasára húzta. Közelsége nyugtatólag hatott rám és valamelyest meg is tudtam nyugodni. 

- Ez nem a te hibád volt. Valószínűleg csak túl sokat ivott. Mi pasik már csak ilyenek vagyunk, persze ezt ne arra értsd, hogy olyanokat teszünk, mint Adam hanem arra, hogy az italba menekülünk bánatunkban. – Tekintete a messzibe révedt és tudtam gondolatban most egy egészen messzi helyen jár. 

- Te mi elől menekültél az italba? – Kérdeztem halkan, ennek ellenére meghallotta.

- Hosszú történet majd egyszer elmesélem – simított végig az arcomon a maradék nedvességet is letörölve onnan. 

- Megígéred? 

- Meg.

Az ajtón ismét kopogtattak, majd miután beengedtem őket belépett Cam és az orvos. Rob azonnal hátrább lépett hogy tudjak beszélni az orvossal. Furcsa hiányérzetem támadt a közelsége nélkül. Lassan visszadőltem az ágyba, a fejemet puha párnákra téve figyeltem felváltva bátyámat és az orvot. 

- Nos mint ahogy azt már a bátyjának is elmondtam önnek agyrázkódása van. Ennek tünetei lehetnek a szédülés, hányinger, hányás, ájulás, emlékezet kiesés az ütés utáni dolgokról és  fejfájás. Ha ezek közül valamelyiket tapasztalta, akkor az az ütés miatt volt. Ezek a tünetek pár óra után eltűnnek, ami ugyan jó, de veszélyes is. Ha nem veszik időben észre a tünetek elmúlása előtt és nem jönnek kórházba lehetséges, hogy az agy komolyabb sérülést is szenvedett. Az ön esetében lassan már elmúltak a tünetek, de még pontosan nem tudom megmondani, hogy az agya szenvedett e komolyabb sérülést. Szeretném még benntartani, hogy kivizsgálhassam. – Cam rám sem nézett ő most gondoltban valahol teljesen máshol járt. Az orvosnak csak bólintottam és mivel megkapta a választ tovább már nem is zavart minket. Cam rám nézett majd Robra végül elindult az ajtó felé.

- Cam. – Megállt, vártam, hogy visszaforduljon, de nem tette. Kisétált az ajtón hátra sem nézve.

Összegömbölyödtem az ágyon és szorosan lehunytam a szemeimet. Bárcsak visszajönne és megbeszélhetnénk. Olyan jó lenne, ha magához ölelne és megvédene mindig mindenkitől. Vissza akarom kapni a bátyámat. 

Rob megsimogatta a vállamat, mire felnéztem rá. Homályosan láttam a könnyeimtől. Arrébb húzódtam, hogy ő is oda tudjon mellém feküdni majd amikor már mellettem feküdt a fejem a mellkasára tettem és halkan sírtam. Mélyen tüdőmbe szívtam Rob csodálatos illatát, ami megnyugtatott. Legalább ő itt van nekem.  Szemeim lassan lecsukódtam majd mély álomba merültem.

Cam szemszöge: 

Tudom, hogy ott kellet volna lennem és vigyáznom kellet volna rá. Tudom már nem kislány és nem kell annyira féltenem, de mégis megteszem, mert a húgom. Nem, ő a kicsi húgomat jelenti, akit kötelességem megvédeni nehogy baja legyen. Ha valami történne vele én nem élném túl. Legszívesebben felkeresném azt az alakot és megölném, amiért csak egy újjal is hozzányúlt Krishez.

Amikor kijöttem a kórteremből a szívemet elöntötte a fájdalom. Nem Krisre haragudtam, hanem magamra. Tudtam jobb ha kijövök és lenyugszom, és csak azután beszélek vele. Fejemet a kezembe tettem és nem tudtam, hogy mit csináljak. 

- Cam – sietett felém Nikki. Mögötte ott volt mindenki. Örülök, hogy ennyien szeretik Krist és, hogy ennyi barátja van. 

- Sziasztok. 

- Szia. Hogy van Kris? – kérdezte sürgetően Nikki. 

- Az orvos azt mondta, hogy agyrázkódást kapott, de még bent szeretné tartani, hogy jobban megvizsgálhassa. 

- De ugye jól van? – szólalt meg most Ashley is, aki Nikki mellet állt és reménykedve nézett rám. 

- Jól van a helyzethez képest. 

- Bemegyek hozzá. Melyik teremben van? – Indult el Nikki.

- Abban – mutattam rá a harmadik ajtóra. Amint megtudta már el is indult azonban mikor kinyitotta az ajtót megfagyva állt ott. Ijedten siettem oda azonban amikor megláttam amit Nikki én is lefagyva álltam és néztem. A többiek a hátam mögött tornyosulva néztek be a szobába. 

Kris Rob karjaiban feküdt és mindketten aludtak. Sohasem láttam még Krist ilyen nyugodtnak. Rob szorosan ölelte magához a húgomat. Szeretik egymást. Csak ez volt az, ami eszembe jutott, amikor rájuk néztem. Próbálják tagadni vagy nem észrevenni, azonban álmukban ezek a falak leomlanak. Az a fal amit ők ketten állítottak, akár tudtuk nélkül, most leomlott. Kris arca békés volt, mert egy olyan személy karjaiban volt, akit szeretett. 

T szemszöge:

 Telefonnal a kezemben siettem gyors a szobámba, és már tárcsáztam is a számot. Nem kellett sokat várnom mert első csörgésre már fel is vette.

- Mond - hangja mint mindig most is kemény volt.

- Kórházban van – hangomban talán fellelhette az örömöt, de nem érdekelt.

- Ugyancsak. Ilyen gyors voltál?

- Sajnos ez még nem én voltam – mondtam egy kicsit szomorkás gúnnyal.

 - Ki volt az, aki tudta nélkül okozott nekem örömöt? – Mondta mosolyogva. Nem szívesen lennék az ellensége az biztos. 

- Az egyik munkatársa. Adam Johnson-nak hívják. 

- Ó, talán majd egyszer megköszönöm. És mi a baja az én drágaságomnak?

- Csak agyrázkódás. Volt valaki, aki segített rajta, így megúszta ennyivel. 

- Milyen kár. 

 - Ne aggódj, én még csak most jövök. Biztos lehetsz benne, hogy nálam nem fogja ennyivel megúszni. 

- Bízom benned. Tudom, hogy te majd mindent elintézel. Elküldöm hozzád Vont és Olint. Majd ők segítenek neked. 

- Rendben -  végre újra találkozhatunk. Lassan újra együtt a banda. - Te most hol vagy? – Sejtettem, hogy nem fogja megmondani, de reménykedtem benne. 

- Majd még hívlak – mondta, majd már le is tette a telefont. Nem tudom elinni, hogy ismét összeáll a banda. Már csak meg kell fizetnünk annak a nőnek. Ő tehet mindenről, és én gondoskodni fogok róla, hogy mindent visszakapjon. 

Rob szemszöge: 

Nem tudom, hogy hol lehetettem, de azt tudom, hogy még sohasem aludtam ilyen jót. Szemeimet lassan nyitottam ki és kellet pár perc, mire rájöttem, hogy a kórházban vagyok Krisel. 

A mellkasomon még mindig ott aludt ez a gyönyörű szépség. A testem már el volt gémberedve, de ki bánja. Csak az a lényeg, hogy a karjaimban tarthatom. Körülnéztem egy órát keresve, de sehol nem találtam. 

- Már este 6 óra van. – szólalt meg Cameron, aki eddig az ággyal szemben lévő kanapén ült. 

- Ó már annyi az idő? Sajnálom, gondolom egyedül szerettél volna lenni Krisel . – mondtam. Ugyan nem akartam elmenni innen, mégis megpróbáltam kicsúszni Kris alól. 

- Ne, maradj csak – közben értetetlenül néztem rá.

- Még sohasem láttam ilyen nyugodtnak. – Nézett Krisre. Sajnos én nem láthattam az arcát de már azzal is megelégedtem, hogy a karomban tarthatom. 

- Végre legalább kipiheni magát. Mi csak hallottuk azt, amit mondott és megpróbáltuk átérezni azt, de ő ott volt és mindezt átélte. – mondtam Krisre nézve, végig simítottam haján, ami puha és lágy volt. 

 - Igen. Volt bent Kris főnöke. Azt mondták, hogy nagyon sajnálják Krist és annyit pihenjen, amennyi időre csak szüksége van. Azt a szemétládát pedig ki fogják rúgni. – Szemei szinte villámokat szórtak. 

- Rá kell venni Kristent, hogy jelentse fel – mondta Cam miközben felállt és közelebb jött. 

- Nem tudom, miért nem szeretne a rendőrségre menni. Te esetleg tudsz valamit? – néztem rá kérdőn.

- Nem. Nem tudom megérteni, hogy miért nem szeretné feljelenteni. Talán csinált valamit és nem szeretné, hogy a rendőrség megtudja? 

- Nem hiszem. Viszont jobb ha megyek – mondtam majd nagyon óvatosan kicsúsztam Kris alól. Elkezdett mocorogni, de nem ébredt fel. Jobb ha pihen egy kicsit. Nagyon kimerítő volt ez számára.

- Köszönöm, hogy itt vagy neki. 

- Amikor csak szüksége lesz rám én itt leszek. 

Kris szemszöge:

A sötétben ültem és csak gondolkodtam. Jó volt egy kicsit egyedül lenni és a régen történtekre gondolni. A családom valószínűleg kitagadna, ha megtudnák, hogy mi is történt velem. Ha megtudnák, hogy átvertem őket. Aljas és legfőképpen borzalmas dolog az, amit velük tettem, és tudom, hogy nem mentség, de még fiatal voltam. Az agyamat ellepte az a bizonyos rózsaszín felhő, és nem láttam tőle csak nagyon későn mikor már nem volt visszaút. Csak egy ember segített.  És neki köszönhetek mindent. Az ajtó kinyílt és belépett rajta….

- Aden? – Meglepetten néztem rá. Lehet, hogy még mindig álmodok? 

- Kris – mosolyodott el úgy igazán. Közelebb sietett hozzám majd megölelt jó szorosan és én is ugyanúgy viszonoztam az ölelését. 

- El sem hiszem, hogy újra látlak - folytak le könnyeim az arcomon ma már sokadjára.

- Ne sírj én is örülök neked – törölte le könnyeimet miközben az ágyamra ült. Ő az az ember, akinek annyi mindent köszönhetek és az, aki ha megjelenik önkéntelenül is hozza magával a bajt. Vagy jobban mondva a baj hozza őt. Tudtam, ha ő itt van az nem véletlen. Arcomon láthatta, hogy mire gondolok. Mert kimondatlan kérdésemre azonnal válaszolt. 

- Megszökött.




Aden képét oldalt megtaláljátok. :)