13. Fejezet.

Nikki szemszöge:

A barátság néha igen is sokat számít. Az egy olyan kötelék, ami hasonló, de egyben teljesen más is, mint amit a családod iránt érzel. Nekem nincs már senkim. A családom nélkül nehéz, de van ki segít minden nap felkelnem és újra szembenéznem az élettel. Azzal az élettel, ami elvette a családomat, a szüleimet és a testvéremet. Sokat töprengtem azon, hogy miért pont én vagyok az aki él, és azon is, hogy miért ők azok, aki meghaltak. Éreztem azt, hogy már nekem sincs értelme itt lennem, de volt egy személy ki mellettem állt mindig és sosem hagyott cserben. Egy barát, aki képes volt arra, hogy támaszt adjon és családom helyett családom legyen. Sokkal tartozom neki, és bármit megtennék csak, hogy ő is boldog legyen. Remélem ő is megtalálja azt, amit én. Én is csak most találtam meg a szerelmet. 

Adam igazán rendes és biztos jól bánna Kristennel, mégis valahogy úgy érzem nem ő az igazi a számára. Amikor Robal van együtt akkor látni az arcán azt a boldogságot, amit csak nagyon ritkán lehet. Rob az, aki boldoggá tudja tenni az én barátnőmet. Csak rá kell nézni. Csendben a gondolataiba mélyedve ül egy pohárral a kezében. Nem érzi jól magát, látszik rajta, csak a szemeibe kell nézni, olyan, mintha itt sem lenne.

Lenéztem a kezemre, amit Matt fogott meg. Örülök, hogy ő itt van nekem. Ugyan már régóta együtt dolgozunk, mégis csak most tűnt el a szemünk elől az a bizonyos fátyol, ami nem hagyta észrevenni, milyen kincs is van mellettem. Matt nagyon rendes, olyan ember, amilyet a szüleim is szerettek volna. Tudom, hogy fentről figyelnek és boldogok, hogy végre én is az vagyok. Sohasem fogom őket elfelejteni, és mindig hálás leszek nekik, amiért ilyen embernek neveltek.

Kezeinkről felnéztem Matt szemeibe, és amit ott láttam az nem más volt, mint a szerelem. Elmosolyodtam, majd közelebb hajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Az asztalunknál csak mi és Rob voltunk, nem akartam szegényt kellemetlen helyzetbe hozni, így elszakadtam Matt puha és selymes ajkaitól, majd mellkasára hajtva fejemet néztem őrá, aki a poharát bámulva nem is figyelt a körülötte zajló dolgokra. 

- Rob, hogy van a testvéred és a vőlegénye? – próbáltam kiszakítani ebből a búskomorságból, hisz ha Kris ezt megtudja, hogy nem tettem semmit azért, hogy egy kicsit jobban érezze Rob magát biztos megfolyatna. Rob ijedten kapta fel a fejét, mint aki nem is számítana rá, hogy hozzá szólnak.

- Jól megvannak, Vic nagyon boldog – mosolyodott el – mondjuk, ez el is várom Bradlytől, hogy boldoggá tegye a nővéremet.

- És már kitűzték az esküvő dátumát? – kérdezte Matt.

- Nem, még nem, legalábbis én még nem tudok róla – nézett ránk. 

- Mi lenne, hogyha mindenki eljönne hozzánk és ott folytatnánk tovább a bulizást – emeltem fel fejem Matt mellkasáról. A két fiú meglepetten néztek rám. 

- Tőlem mehetünk – egyezett bele Matt, mire egy nagy puszit nyomtam az arcára.

- Ha nem zavarunk, akkor részemről is mehetünk – bólintott Rob. 

- Rendben akkor megkeresem a többieket és szólok nekik – mondta Matt majd miután kiengedtem elindult a többiek felkutatására. Az órámra néztem, ami már hajnali két órát mutatott.

- Krisnek már otthon kell lennie. Biztos túl fáradt volt, hogy idejöjjön – mondtam és én is lehúztam azt, ami még a poharamba volt. 

- Biztosan – helyeselt Rob. 

- És mond csak, te hol dolgozol? – néztem rá kérdőn. 

- Ó öm az apámnak van egy nagy vállalkozása és én is ott dolgozom, de mint ügyvéd – mondta. Ha elképzelem öltönybe mmmm nem semmi. De az én Mattamat senki nem múlhatja felül. 

- Akkor gondolom ez egy ilyen családi vállalkozás? 

- Igen az. Nagyon szeretek ott dolgozni, ami egy kicsit megkönnyíti a szüleim helyzetét. 

- Gondolom ezt azért mondod, mert mindenféleképpen rád szerették volna hagyni a céget – mondtam mire csak bólintott. 

- Igen valóban így van. Ezt a munkát szerettem volna mindig is csinálni, habár látva kisgyerekként, hogy az apám nem mindig tudott velünk lenni, nem akartam én is olyan lenni, mint ő. Hogy ha  majd családom lesz elhanyagoljam őket, de elhatároztam, ha oda kerülök, a család lesz az első számú és azután jöhet csak a munka. – Ez a pasi az igaz főnyeremény Kris számára. 

 

- És nincs senki, aki megnyert volna egy ilyen főnyereményt, mint amilyen te vagy? – kérdeztem rá. Ebben még Kris sem teljesen biztos, hogy egyáltalán akad e vetélytársa. 

- Nikki szerintem te vagy az aki pontosan tudja és észrevette, hogy ki az aki igazán érdekel – kerülte ki úgy a kérdésemet,  hogy ne vehessem észre, de nem jött össze neki. 

- Meglehet, hogy sejtem, azonban nem ezt kérdeztem – mosolyodtam el hisz nem sikerült elterelnie a figyelmem, viszont most már biztosan tudom, hogy nagyon is érdekli Kristen. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor visszaértek hozzánk a többiek. 

- Na, akkor mehetünk? – kérdezte Tayler. 

- Persze – mondtam, majd már fel is álltunk és elindultunk felénk. Egyre távolodva a bártól ahol voltunk az élet is kezdett nyugodtam lenni. Erre már senkit sem lehetett látni.  Mattal összekulcsolt kézzel sétáltunk, és csak hallgattuk a fiúk hülyeségeit. Hamar odaértünk a házhoz, hisz nem lakunk valami mesze attól a bártól ahol voltunk. Azonban egyre közelebb lépkedve a házhoz észrevettem, hogy nyitva van az ajtó. 

- Nikki elfelejtetted bezárni? – kérdezte Matt. 

- Nem, én bezártam – mondtam. 

- Ti maradjatok, majd mi megnézzünk – indult el  Kell. Ashley és én csendben álltunk a ház előtt és vártunk, majd nem bírva tovább a várakozást én is elindultam.  Az egész házban sötét volt, semmit nem lehetett látni. Lassan lépkedtem egyre beljebb, a házat már úgy ismerem, mint a tenyeremet, így remélhetőleg nem fogok elesni semmiben sem. A kezemmel tapogatóztam, de valamibe megbotlottam, majd hangos koppanással érkeztem meg a földre. Egy kisebb sikoly is kiszaladt a számon, amire a villany rögtön felkapcsolódott. Szemeimet először bántotta a hirtelen jött fény. 

- Nikki jól vagy? – Szaladt oda hozzám Matt. 

- Igen, persze semmi bajom. Csak szerettem volna közelebbről is megnézni elég tiszta e a padló. 

- Miért nem szóltál, szívesen felkapcsoltam volna a villanyt – mondta egy nagy vigyorral a száján Kellan

- Legközelebb majd szólok – viszonoztam a mosolyát, csak az enyémben egy kevés gúny is volt. Matt segített felállni, majd amint függőlegesbe kerültem azonnal azt a tárgyat kezdtem el keresni, amiben elestem és meg is találtam. A földön hevert a tettes, ami nem más volt, mint Kris táskája. 

- Ez mit keres itt? – kérdezte Cam. Lehajoltam majd felvettem a földről. 

- Fogalmam sincs. – ráztam meg a fejem. Elindultam a lépcső felé és felszaladtam rajta. Rossz előérzetem volt. Sietős léptekkel haladtam Kris szobája felé, amint odaértem megpróbáltam benyitni, de nem sikerült. Elkezdtem kopogni, de semmi. Kezdett minden egyre furcsább lenni. 

- Biztosan alszik – szólalt meg mellettem Ashley.

- Igen biztos – néztem továbbra is az ajtót. Valami itt nagyon nincs jól. És én ezt reggel ki is fogom deríteni. 

- Gyere menjünk – mondta Ashley, majd elindult vissza a nappaliba. A gondolataimba mélyedve mentem lefelé a lépcsőn, csoda, hogy le nem estem. Éreztem, hogy valami rossz lesz ma, és ez még mindig megvan ez az érzés. Ahogy leértem rögtön Matthoz mentem és meleg karjai közé bújtam. 

- Kris? – Kérdezte Rob aggódva. 

- Valószínűleg fent van a szobájában.

- Hogyhogy csak valószínűleg?

- Úgy, hogy a be van zárva az ajtó, így nem tudtuk megnézni – válaszolt helyettem Ashley.

- Nem kellene bemennünk, megnézni, hogy tényleg ott van? – Kérdezte Rob. 

 - Ne, szerintem nincs rá szükség, biztos ott van – mondta Tayler.

Leültünk a nappaliba, mindenki kényelembe helyezte magát, majd elkezdtünk inni és beszélgetni. Rengeteget nevettünk a régi dolgokon. Nagyon jól éreztük magunkat, csak egyre jobban a pia hatása alá kerültünk. Én pedig Matt karjaiban kezdtem egyre laposabbakat pislogni. 

Kris szemszöge. 

Talán az élet változik és nem olyan, mint amilyennek mi elterveztük. Míg kicsik vagyunk, annyi álmunk van amit megakarunk valósítani. Az álmoknak nem szabhatunk határt, és ha valaha lenne lehetőségem megnézni a jövőt, gondolkodás nélkül vágnám rá azt, hogy nem. A jövő egy olyan dolog, ami lehet, hogy már meg van írva, minden egyes tettünk, jók és rosszak egyaránt.

 Lehet, hogy lenne  lehetőségem elkerülni a hibákat, de nem élnék vele, a hibák azok, amikből tanulunk, és amikből majd olyan dolgokat viszünk véghez amikkel magunkat is felülmúljuk. Senki élete nem lehet könnyű, bármennyire is szeretnénk, ugyanis szomorúság és keserűség nélkül nem tudnánk élvezni a jó dolgokat, amik velünk történek.

A plafont néztem és minden olyan üres volt. Üres akárcsak egy nagy fehér szoba melyben nincsen semmi sem. Nem tudom, hogy kerültem haza, nem tudok semmit sem. Lassan felültem majd elkapott a hányinger. Azonnal szaladtam a fürdőszoba felé. A WC fölé hajolva adtam ki mindent a gyomromból, majd miután sikerült felállnom eltántorogtam a mosdóig és fogat mostam.

 A fejem sajgott és nem tudtam, hogy mitől. Megtámaszkodtam a mosdókagylón, majd szemeimet lecsukva próbáltam koncentrálni, hogy mi történt tegnap, de nem emlékeztem rá. Szemeimet kinyitottam és olyat láttam, amit nem értettem. Kezeimen lila foltok voltak olyan mintha beütöttem volna, vagy valaki megszorongatta volna. 

Besiettem a gardróbba majd egy farmert és egy hosszujjú garbót vettem fel, ami eltakarta a csuklómon lévő foltokat. Hajamat csak megfésültem, majd elindultam le a lépcsőn. Hogy jöhettem haza? És mi történt tegnap? Nem tudtam mit csináljak, mi van, ha valaki megkérdezi mi volt tegnap, vagy ha találkozok Adammal. Vele mi lehet? 

Már majdnem leértem, amikor megszédültem és az utolsó lépcsőfokról a földre estem. Egy könnycsepp csordult ki a szememből. Valaki mondja meg, hogy mi történt. Miért én, miért pont velem történik mindig ilyen. 

- Kris? – szólított valaki mire gyorsan letöröltem könnyeimet, de továbbra sem néztem fel. Az a valaki odasietett hozzám, de nem tudtam, hogy ki az. Leguggolt majd segített felállni. 

- Jól vagy? – kérdezte, mire felnéztem szemeibe és már tudtam, hogy Cam volt az aki segített. 

- Persze, semmi bajom – próbáltam még magamat is meggyőzni. Most olyan kicsinek éreztem magam. Ismerős volt ez az érzés, sajnos.

- Kris? – halottam meg Nikki hangját is, mire Cam háta mögé néztem és meglepetten vettem észre, hogy itt van nálunk mindenki. Nem tudhatják meg bármi is van. Nem lehet. Egy maszkot tettem az arcomra egy szép mosollyal együtt. 

- Sziasztok. Na hogy sikerült a buli? Sajnálom, hogy nem mentem el, de fáradt voltam – mondtam gyorsan, hátha el tudom magamról kicsit terelni a témát.

- Nagyon jó volt, kár hogy nem voltál ott – mondta Tom miközben felült, de fejét rögtön kezébe is tette.

- Másnaposság mi? – kérdeztem mire csak bólintott – aki kávét kér utánam – mondtam majd a konyhába mentem, de ismét megszédültem és meg kellett kapaszkodnom az ajtóban, de gyorsan tovább is mentem, nehogy valaki észrevegye. Lehet, hogy este sokat ittam és azért szédülök meg fáj a fejem. Ki lehet az, aki segített este? És mi lehet vele?

Bárcsak tudnám a kérdésekre a választ. 

- Mi az ott? – kérdezte a mellettem álló Rob. Kezemet nézte és én is gyorsan odapillantottam. A felsőm nem nagyon, de éppen annyira felcsúszott, hogy kilátszódjanak a foltok. 

- Semmi - húztam le a pulcsit majd elmentem mellőle. Gondolhattam volna, hogy nem hagyja annyiba ugyanis utánam jött.

- Mi az ott a kezeden? – kérdezte szemembe nézve. 

- Semmi – válaszoltam. Elkapta az alkaromat majd felhúzta rajta a pulcsit. Az egész konyhában csend lett. Az eddig beszélgető tömbök is elhalkultak. 

- Ez neked semmi? – kérdezte hangosabban és dühösebben Rob. 

- Engedd el a kezem – néztem most már én is dühösen rá. 

- Kris mi történt a kezeddel? – jött oda Cam is. 

- Semmi – próbáltam meg elmenni, de Rob ismét elkapta a kezem persze csak úgy, hogy ne okozzon fájdalmat majd újra felhúzta a pulcsit. 

- Hogy lenne ez semmi. Mi történt veled? 

- Csak beütöttem a kezem ennyi az egész - hazudtam és nagyon reméltem, hogy beveszik. 

- Kristen jobb lesz, hogyha leülsz, és szépen elmondasz nekünk mindent, mert itt valami nem stimmel és ismerlek már téged eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem hagynád nyitva az ajtót csak úgy és nem hinném, hogy részeg voltál. Itt valami nagyon nem stimmel és te valamit nem mondasz el nekünk – fakadt ki Nikki. Miért kell nekem mindig ilyenkor gyengének lennem? Ismét, mint ma már oly sokszor megszédültem és ha Rob nem fog meg, akkor biztos, hogy összecsuklok. A fejem hasogatott és csak válaszokat akartam. 

- Kris kérlek, mond el, hogy mi történt. Ha valami baj van, akkor azt tudnom kell - mondta Cam. Rob oda kísért a kanapéhoz majd leültem rá, és mindenki engem nézett. 

- Mond el, hogy mi történt. 

- Nem értitek, hogy nem emlékszem? Nem tudok semmit sem! Arra emlékszem, hogy veled beszéltem – néztem Nikkire- mielőtt letettem volna a telefont halottam, hogy valaki jön. Gyorsabban kezdtem el menni, de ő jött utánam, majd megszólalt és akkor jöttem csak rá, hogy Adam jön utánam. Részeg volt mert a vacsora után megakart csókolni, de én nem hagytam neki. 

- Mit tett veled? – kérdezte dühösen Cam. 

- A falnak vágott, ami következtében bevertem a fejem, majd valaki segített, de nem tudom, hogy ki volt az és onnantól minden egy nagy fekete folt. 

- Vedd a kabátod –szakította meg a néhány perce beállt csendet Rob. Értetlenül néztem rá.

- Beviszlek a kórházba.

 - Kinyírom azt a gyereket – szólat meg Tom is.

- Én pedig segítek – mondta Kell is, és a többiek is csatlakoztak hozzájuk. 

- Nem. Nem megyek kórházba. 

- De igenis mész – szólalt meg most először Cam is. 

- Én …                            

- Kris agyrázkódásod van és lehet, hogy még más komolyabb bajod is, ha kell, én viszlek a kezemben oda, de akkor is kórházba megyünk – mondta Rob és szemeiben elszántság tükröződött. Nikki eltűnt, majd a kabátommal a kezében tért vissza.

- Az lehet, hogy elmegyek a kórházba, de feljelentést nem fogok tenni. – mondtam határozottan.

- De az a…. Lehetett volna más bajod is. – mondta Cam szinte vicsorogva, olyan dühös volt, mint amilyennek még nem láttam. Rob segített felvenni a kabátom majd elindultunk. 

- Mi is megyünk utánatok – szólt még oda nekünk Jackson, mire csak hálásan néztem rájuk. Nagyon örülök, hogy ilyen embereket ismerhettem meg, mint amilyenek ők. Azonban a rendőrségre nem mehetek. Ha kell, akkor inkább nem megyek be többet dolgozni, de nem megyek a rendőrségre. 

Semmibe menne ez a három év, és ezt nem tehetem meg azokkal, akiket szeretek. És akkor még nem is sejtettem, hogy egy olyan emberrel fogok találkozni, akinek nagyon sok mindent köszönhetek, mégsem akartam vele találkozni soha többet, mert ez egy olyan dolgot jelentene, ami megváltoztatná a jövőmet.

Remélem tetszett. Remélem annyira nem volt vészes. :)

Köszönöm a komikat még egyszer. Nagyon jól esett, hogy leírtátok a véleményeteket és azt a sok sok pipát is. 

Legyetek jók. :)

Puszi

Beky