2. Fejezet

Hoztam, a második fejezetet remélem, hogy tetszeni fog. 

Puszi Beky

2. Fejezet.

- Szia Kris – köszönt Adam miközben végig engem nézett. Adam 25 éves, magas és jóképű és habár nem az én esetem, de nagyon jó barát volt mindig is. Szőkés haja mindig szanaszét áll. Már nagyon régóta ismerjük egymást, hisz mind a négyen már vagy 2 éve, amióta megnyitott az étterem itt dolgozunk.

- Szia Adam. – köszöntem vissza kedvesen. Kicsit zavartan nézett rám mintha szeretne mondani valamit, csak nem tudja, hogy hogyan kezdje el.

- Tudod én arra gondoltam, hogy esetleg valamikor elmehetnénk valahova. – Mondta

- Persze tőlem menjünk. – Mosolyogtam, rá amire neki is felderült az arca.

- Jó akkor azt majd még megbeszéljük, hogy mikor, most megyek, szia. – Közölte, majd már el is ment. Értetlenül néztem utána hisz nem szokott ilyen lenni.

Nikivel, egy autóval jöttünk, úgyhogy megvárt kint, míg én elkészültem. Még mindig furcsa volt nekem Adam viselkedése, de nem tudtam rajta többet gondolkodni, mivel egy másik ember kapott szerepet a gondolataimba. Miután végeztem hazamentünk.

Amikor hazaértünk Niel már az ajtóban várt és amint beléptem azonnal rám ugrott.

Gyorsan lepakoltam majd átöltöztem és már indultunk is a kutyusommal a megszokott időben a parkba. A nap már lemenőben volt. Ezt a napszakot szerettem. Amikor a nap lemegy és mindenki örül, hogy vége ennek a napnak. Felkapcsolják a világításokat és az egész város olyan gyönyörű.

Amint beértünk a parkba elengedtem Nielt, hogy had szaladgáljon. Szinte minden fát megszagolgatott, mint mindig. Olyan aranyos, múltkor egy kislány volt a kiszemeltje, akivel elkezdett játszani. Ki az, aki nem tud szeretni egy ilyen kiskutyát.

 Éppen leültem egy padra, amikor a telefon a zsebemben vad rezgésbe kezdett. Gyorsan előkaptam, hát ki más neve villogott a kijelzőn, mint Dené.

- Szia. – Szóltam bele mosolyogva mindig is jó volt a kapcsolatom a fiúkkal. Mondjuk csak annyi volt a baj velük, hogy túlzottan is féltettek.

- Szia hugi. Mi van veled már nagyon régen beszéltünk? Tudod kezdtél már hiányozni nekünk.

- Tényleg? Akkor ott már valami nagyon nem stimmel. – Nevettem hangosan is.

- Hát, ja, de viccet félretéve mi van veled? – Kérdezte, de a hangján lehetett hallani, hogy mosolyog.

- Nincs semmi, megvagyok, mint eddig, tudod munka, vásárlás, munka, vásárlás, park – soroltam. – Ismered Nikkit.

- Aha, hát akkor nem unatkoztok. – Mondta, de a hangjában nem lehetett hallani, hogy mennyire érdekli.

- Nem valóban nem!  – Mosolyogtam.

- Anyáék? - Kérdeztem kíváncsian. Lassan már ideje lesz hazamenni egy kicsit. Már olyan rég láttam őket.

- Hiányzol nekik, ahogy nekünk is. Már jó lenne, hogyha haza jönnél. – Mondta, a hangja arról árulkodott, hogy tényleg így érez. Talán Den volt az egyetlen olyan bátyám, aki valóban elmondta, hogy mit érez.

- Haza is fogok menni. – Mondtam. Már nézelődtem, de nem láttam sehol sem Nielt.

 Az a csibész már megint elkóválygott.

- Bocsi bátyus, de mennem kell. Nem találom Nielt. – Mondtam, de meg sem várva a válaszát letettem a telefont és elindultam megkeresni. Hogy lehet, hogy állandóan elkóricál!

De nekem is jobban oda kéne rá figyelnem, mi van, hogyha egyszer baja esik miattam.

- Niel. – Szólongattam, de nem láttam sehol sem és még csak nem is hallottam. Egyre kétségbeesettebb lettem. Vajon hol lehet?

- Csak nem őt keresed? - Kérdezte egy bársonyos hang a hátam mögül. Rögtön tudtam, hogy ki az aki megtalálta az én kutyuskámat. Azonnal megfordultam és szembe találtam magam vele. Vele, aki mindig a fejemben járt.

- Jaj Niel hát te meg hol voltál? - Néztem rá majd kivettem a megtaláló kezéből. Kezünk összeért és a láthatatlan szikrák ott pattogtak közöttünk.

- Köszönöm, hogy megtaláltad… - Néztem rá

- Rob. Robert Pattinson. – Mondta mosolyogva, amitől még a lélegzetem is elállt.

- Köszönöm Rob! – mosolyogtam rá. – Én Kristen Stewart vagyok. De szólíts csak Krisnek. - Nyújtottam felé a kezem, amit el is fogadott.

- Örülök, hogy megismerhetlek. – Mosolygott féloldalasan miközben a hajába túrt.

- Én is – Mondtam, majd Nielre néztem, aki kezdett egy kicsit nehéz lenni ezért letettem majd ráadtam a pórázt.

- Ahogy látom, a kutyámnak már tetszel! – Mondtam mosolyogva, amire csak értetlenül nézett rám. És nem csak neki. Tettem hozzá magamban.

- Már másodjára találom meg ott ahol te vagy. – Mosolyogtam majd elindultam. Persze jött utánam.

- Nos, ez ellen nem tudok mit tenni, hogyha egyszer ilyen sármos vagyok, hogy még a kutyáknak is bejövök, – Mondta, amin csak nevetni tudtam.

- Ebben lehet valami. – Néztem rá és láttam, hogy ő is mosolyog. Habár szerintem…

Éppen egy fagylaltos bódé előtt mentünk el Robbal, amikor Niel póráza majdnem kicsúszott a kezemből. A kutyuskám egyetlen hibája, hogy rászoktattam a fagylaltra.

- Nem, ma nem kapsz? – Mondtam, de csak nem hagyta abba. Próbáltam elhúzni, de nem nagyon sikerült. Habár kicsi, nagyon erős.

- Azt hiszem muszáj lesz vennem neki. – Néztem Robra aki csak mosolyogva és egyben értetlenül figyelte a történteket.

- Tudod, én nagyon szeretem a fagyit, és amikor eszek akkor mindig adok Nielnek is. – És mintha kigyulladt volna a feje felet a lámpa úgy világosodott meg. Ezen csak kuncogni tudtam.  – Úgyhogy most kénytelen vagyok neki venni. – mondtam majd már oda is mentem a fagyis bódéhoz.

     

- Akkor én, meghívlak titeket egy fagyira. – Mondta Rob.

- Erre semmi szükség. – Mondtam zavartan.

- Kérlek

- Tudod, ennek fordítva kellene lenni mivel te találtad meg Niel és nekem kellene valahogy meghálálnom.

- Ezt úgy tudnád meghálálni, hogyha engednéd, hogy meghívjalak titeket. – Mosolygott.

- Jó de csak akkor hogyha valamikor viszonozhatom. –Mondtam és már tudtam, hogy megfogtam.

- Legyen. – Egyezett bele. Megvettük a fagyikat, majd leültünk az egyik padra és elkezdtük enni, persze én Nielt. is etettem a sajátjából.

- Itt élsz Londonban? – Kérdeztem. Már nagyon kíváncsi voltam erre.

- Igen a szüleimmel együtt és van két nővérem. – Mondta – Te? – Nézett felém kíváncsi szemekkel, de én zavaromban azonnal a cipőm orrát kezdtem el nézni.

- Én is, de valójában egy London széli lakásban laktam 2 éve még a családommal.

- Akkor hogyhogy elköltöztél? – Tehát ő is ugyan olyan kíváncsi, mint én.

- Mert itt van a munkahelyem és innen sokkal könnyebb bejárnom, mint onnan.

- Értem. És egyedül laksz a nagy Londonban? – Kérdezte, amire egy kicsit furcsán néztem rá hisz még csak alig ismerem, persze nem baj, ha meg szeretne ismerni, mert ezzel én is ugyan így vagyok. – Sajnálom nem akartam túl kíváncsi lenni! – Mondta bánatos és egyben kíváncsi szemekkel. Valahogy nem tudtam rá haragudni.

- Semmi baj. Nem, egy gyerekkori barátnőmmel lakom egy házban. De most te mesélj.

- Igazából nem sok minden van, ami érdekes. Én még mindig otthon élek a szüleimmel és imádom a kutyusokat. – Nézett le a kezemben lévő kutyuskámra, aki a kezemet nyalogatta, mivel már megette az összes fagyit.

- Látom, tényleg szereti.

- Igen, nagyon szereti. Viszont most már ideje mennem, már elég sötét van.

- Ne még ne. – Fogta meg a karomat, amikor fel akartam állni.