1.Fejezet

Sziasztok itt az első fejezet kérlek írjatok komit hogy tetszik e! 

1. Fejezet.

A nevem Kristen Stewart, 20 éves vagyok, és egy étteremben dolgozom, mint pincérnő. Nagyon szeretem az állásomat és soha nem tudnám otthagyni. Londonban élek egy lakásban a legjobb barátnőmmel. A szüleim a város szélén élnek a bátyáimmal együtt. Három bátyám van, a legidősebb Cameron, nála fiatalabb bátyám Den, és végül a legfiatalabb Jared nem kis családból származom, de örülök neki. Boldogan néztem a kutyámat, ahogy a labdával játszik.

- Gyere Niel, ideje mennünk! – Mentem oda hozzá. Már majdnem rajta volt a póráz, amikor elkezdett futni.

-  Állj meg Niel. – Szaladtam utána, de hiába kiabáltam nem akart megállni.

-  Niel állj meg. - Szaladtam tovább. Éppen a sarkon fordultam be, amikor valakibe beleütköztem. Az egyensúlyomat elveszítve majdnem hátraestem, ha valaki nem kap el. Egy erős és izmos kéz tartott. Pár másodperc múlva felnéztem és egyszerűen elvesztem azokban a szürkéskék szemekben. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok és, hogy valójában a kutya után indultam el.

Talán pár perce állhattunk így, amikor zavartan elhúzódtam a titokzatos idegentől. Most, hogy kicsit eltávolodtam tőle jobban szemügyre tudtam venni.

Világosbarna haja szanaszét állt, kicsit borostás volt, ami csak még csábosabbá tette. Teste nem túl izmos, már amit a ruhától láttam, de mégis nagyon jól nézett ki. Egy bőrdzsekit viselt és egy farmert.

- Nagyon sajnálom, nem direkt volt. – Szabadkoztam majd mellé néztem és ott volt Niel, aki fejét félrehajtva nézett rám. – Te meg ne nézz így! – Pillantottam a kutyára, amire az ismeretlen megmentőm hangosan felkacagott. Jaj, milyen szépen nevet.

- Semmi baj. – Mondta, de csak egy pillantást vetettem rá, majd inkább a kutyusra tettem fel a pórázt mielőtt elszaladna.

- Köszönöm szépen, hogy megmentettél az eséstől. – Pillantottam rá ismét és tudtam, hogy ideje mennem, de valamiért mégis olyan nehéz volt. Azok a szürkéskék szemek egyszerűen nem akartak elengedni.

-  Nincs mit, örülök, hogy nem esett semmi bajod. – Mosolyodott el, amitől még a lélegzetem is elállt.

- Szia, – Intettem, majd miután ő is elköszönt elindultunk haza.

Egész nap a fejemben járt az a titokzatos fiú. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből még annak ellenére sem hogy csupán csak pár szót váltottunk. Sajnos sosem voltam abban jó, hogy eltitkoljam az érzelmeimet, ezért már meg sem lepődtem, hogy Liz a főnököm észrevette mennyire is elmerengtem.

- Kris mi van ma veled, olyan vagy mint aki nem itt van gondolatban.

- Semmi Liz, nincs semmi. – Mosolyogtam, majd kimentem felvenni a következő rendelést.

Egész este csak körülötte járt az agyam és azon, hogy valószínűleg már nem fogok vele találkozni.

Egy hete minden nap ugyanazon az útvonalon jártam a parkban és ugyanabban az időben remélve, hogy ismét találkozok a titokzatos férfival, de reménykedésem mindhiába való volt. Minden reményt arra, hogy találkozok vele már elvesztettem. Magam sem értem, hogy miért, de egyszerűen látni akartam újra.

Szobámban ülve a Nielt simogattam, akinek a feje az ölemben volt.

- Szerinted találkozok még vele? – Pillantottam rá választ várva, de tudtam, hogy a válasz úgy sem fog jönni. – Te kópé ez is a te hibád, ha akkor nem szaladsz el, most nem várnám minden egyes pillanatban, hogy találkozzak vele. – Simogattam meg Nielt aki felemelte a fejét majd rám nézett.

- Lehet, hogy ő már nem is emlékszik rám. Sőt valószínű, hogy nem. – Erre a gondolatra igen csak elszomorodtam hisz még a nevét sem tudom.

Rob szemszöge:

Élénken él a szememben a kép arról a lányról és azóta a nap óta nem tudom kiverni a fejemből.  Vajon ő gondol e rám vagy csak egy ember vagyok, aki megmentette attól, hogy elessen. Talán még találkozni fogok vele, muszáj találkozni. Azok a gyönyörű zöld szemek egyszerűen megbabonáztak és még csak meg sem néztem mást rajta csak a szemeit.

- Rob, haver figyelsz te rám egyáltalán? – Kérdezte Tom egy sörrel a kezében. Ma este is, mint minden héten ilyenkor le szoktunk jönni a haverokkal ebbe a Pub-ba és kibeszéljük a heti csajokat. Nos igen, egyikőnk sem az a fajta, aki hosszabb ideig van egy nő mellett.

- Persze figyelek. – Hazudtam és reméltem, hogy ivott már annyi sört, hogy ne vegye észre.

- Tényleg akkor az előbb mit mondtam? - Kérdezett rá arra, amit ha két hétig kínoznak, akkor sem tudnám megmondani.

- Na, látod? Mi van veled haver, mostanában olyan vagy mint aki itt sincs! – Na igen, Tom az a fajta, aki mindent észrevesz és mindent ki is mond. Már kiskorunk óta barátok vagyunk és már az oviban együtt hajtottuk a csajokat.

- Semmi minden a legnagyobb rendben. – Kortyoltam bele a kezemben lévő italba.

- Rob ismerlek, és engem nem tudsz átverni! – És igaza is volt, de azért egy próbát megért.

- Tudod egyik nap éppen a parkban sétáltam, amikor egy lány belém ütközött majdnem elesett, de még időben elkaptam. Azóta csak rá tudok gondolni.

- Haver mond azt, hogy elkérted a számát. – Pillantott rám reménykedve Tom.

- Nem, még csak a nevét sem tudom. – Vallottam be miközben ismét magam előtt láttam azokat a gyönyörű zöld szemeket.

- Rob, fő szabály, mindig elkérjük a számát, hogy aztán újra találkozhassunk vele. – Tom már csak tudja, nem tudnám megszámolni, hogy összesen hány csaja volt már.

- Majd ha legközelebb találkozok vele, akkor elkérem. – Húzódott a szám mosolyra, arra a gondolatra, hogy még láthatom.

- Tudod mit? Felejtsd el és keress most mást! – Mormogta.

- Nem haver, szerintem én most megyek, majd holnap átugrom hozzád. - Mondtam majd ledobtam az asztalra a pénzt és elmentem.

Kristen szemszöge:

- Próbálom magam lefoglalni, hogy ne gondoljak arra az idegen fiúra, de nem nagyon megy. Nem értem magam, hisz csak egy pasi. De valahogy mégis egyfolytában rá gondolok.

A munka az ahol általában nem nagyon van időm gondolkodni. A vendégek, ha tudtukon kívül is de gondoskodnak róla amiért néha nagyon is hálás vagyok.

- Kris ha van egy kevés időtök akkor szeretném, ha bejönnétek az irodába. – Mondta Peter. Igen csak furcsán nézhettem rá, mert rögtön elkezdett magyarázkodni.

- Nincs, semmi baj, nem azért szeretnénk veletek beszélni csak egy rendezvény, amit meg kellene beszélni. – Mondta, amire kicsit megkönnyebbültem. Féltem, hogy talán észrevette a figyelmetlenségemet mostanában, de hála nem.

- De most menj, mert a 6-os asztalnál hívnak. - Mondta és én már ott sem voltam. Vajon milyen rendezvény lehet az, amit meg kell beszélnünk. Biztos, hogy sokan lesznek. Láttam, hogy Nikki is pont rám nézett. Mindketten elmosolyodtunk, majd folytattuk a munkát.

Már mindenki elment és csak mi pakoltunk amikor. Liz szólt, hogy menjünk be az irodába, így Nikki, Matt, Adam és én bementünk, ahol már Peter is ott volt.

- Nos mint azt már mondtam Krisnek két hét múlva lesz egy eljegyzési parti, amit itt szeretnének megtartani. Úgy körülbelül 25 fő.  Aznap este ti mind dolgoztok, és még hívok pár pincért, akik majd besegítenek. – Jól sejtettem, hogy sokan lesznek, habár már ennél volt több fős rendezvény is itt.

- Azt hiszem ennyi lett volna. Menjetek csak nyugodtan. –Mondta Peter. Valahogy örültem annak, hogy végre hazamehetünk. Mi csak 4-ig dolgozunk, nagyon ritkán vagyunk bent sokáig.

- Szerintem elég lenne, hogyha csak mi négyen lennénk, pincérek nem gondolod? – szökkent mellém Nikki.

- De. Viszont ha Peter és Liz úgy gondolja, hogy kell még ember, akkor ez van. - Mosolyogtam legjobb barátnőmre.

- Este beszélgetünk. – Mondta, de nem igazán értettem, hogy ezt mire érti, hisz eddig is beszélgettünk. – Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre rajtad! – Kacsintott, azután bement az öltözőbe. Utána akartam menni, de ebben valaki megállított.