11. Fejezet.

 Sziasztok. :) 

Remélem, hogy teszik majd. :) 

Nagyon szépen köszönöm azoknak aki eddig szavaztak a tablóra és aki esetleg még nem szavazott az még megteheti. Minden nap lehet szavazni egyszer. Remélem, hogy sokan írtok majd komit mert ennél a fejezetnél elégé bizonytalan voltam hogy jó e lesz. 

Lehet, hogy a következő fejezet egy kicsit csúszni fog mert mához egy hétre lesz a ballagásom előtte a szerenád meg minden egyéb ilyen dolog de sietek vele. 

Na nem is beszélek tovább. Jó olvasást. 

Puszi

Beky

11. Fejezet.

Reggel arra keltem, hogy valami az arcomat simogatja. Még sohasem aludtam ilyen jót. Felnéztem majd egy gyönyörű szép szürkéskék szempárral találtam szembe magam. Elmosolyodtam, majd egy hirtelen mozdulattal felültem. 

- Elaludtunk! – mondtam habár ez nem volt valami nagy felfedezés. 

- Igen el – mosolygott rám. 

- Sajnálom nem akartam rajtad elaludni. 

- Ugyan semmi baj legalább kényelmesen aludtál habár ez rólam nem mondható el. Tudtad, hogy horkolsz? 

- Jaj sajnálom én nem is tud…- mondtam volna tovább de őnagysága közbevágott. 

- Csak vicceltem. Olyan halkan vetted a levegőt, hogy azt hittem nem is élsz – mondta mire megragadtam egy párnát és azzal kezdtem el ütni. Először lefagyott majd ő is elkezdett engem ütögetni. Hangosan nevettünk mindketten. Egyszer csak azt éreztem, hogy leesek majd a földön kötöttem ki. Szemeimet becsuktam és hallgatóztam. Rob kihajolt az ágyról majd aggódó hangon szólalt meg. 

- Kris. Kris jól vagy? - Kérdezgette miközben közelebb hajolt. Hangja tele volt félelemmel. Magamban alig bírtam visszatartani a nevetést. 

- Kris kérlek, válaszolj. – mondta mire felemeltem a párnát és gyorsan lecsaptam rá. Hangosan felnevettem, majd felálltam és úgy néztem rá. 

- Na most menekülj! – mondta majd ő is felállt az ágyról. Elkezdtem az ajtó felé rohanni. Kinyitottam és hangosan nevetve futottam egyenesen a lépcső felé. Halottam, hogy Rob közvetlenül mögöttem jön, így ösztönzött a gyorsabb menekülésre. Leértem majd gyorsan megkerültem a kanapét és Robbal szemben álltam meg, aki ravasz mosollyal nézett rám kezében a párnával. 

Felugrott a kanapéra majd onnan rám vetette megát és elkezdett  csikizni, miközben én a párnámmal ütöttem. Az egész ház tőlünk zengett, valószínűleg ezért is jelenhetett meg Nikki is. 

- Ti meg mi a jó fenét csináltok? - kérdezte kómás fejjel ledöbbenve. Megállt a kezemben a párna és lefagyva néztük Nikkit. 

Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki éppen a mamája kedvenc vázáját törte volna össze és lebukik. Pár percig csendben voltunk majd Nikki nevetésben tört ki. Értetlenül néztem rá.

- Látnotok kellene magatokat. – nevetett tovább miközben én Robra néztem, aki ugyanígy csinált és egyszerre kezdtünk el nevetni. Rob amúgy is kócos haja most még jobban össze volt borzolva és tollpihék borították be. Valószínűleg én is valahogy így nézhettem ki. 

- Jobb lesz, ha felmegyek és kiszedem őket. – mondtam majd elindultam a lépcső felé egyenesen a még mindig nevető Nikki mellett. Rob is jött utánam, majd amint a fürdőbe értem és megnéztem a tükörbe magam ismét kitört belőlem a nevetés. Lassan elkezdtem kiszedegetni a tollpihéket ami nem nagyon ment. 

- Hagyd majd én – mondta Rob majd közelebb jött hozzám és elkezdte szedegetni a hajamból a tollakat. 

- Nem csodálom, hogy Nikki így nézett ránk – mondta Rob

- Én sem. De még jó, hogy csak ő látott minket. – néztem rá a tükörből. A hajamra koncentrált így nyugodtan nézhettem anélkül, hogy észrevette volna. Már egy jó ideje szedegette a tollakat, amikor megszólalt a telefonja. 

Rob szemszöge: 

Fülemhez emeltem a telefont majd beleszóltam. 

- Kisfiam te mégis hol vagy? – kérdezte anya aggódással a hangjában. – Tegnap elmentél és azóta nem hallottunk felőled. 

- Szia, bocsánat elfelejtettem szólni. – Anya nem az a típus, aki mindent számon kér. Tudom, hogy csak azért szeretné tudni, hogy hol vagyok, mert félt, amit meg is lehet érteni. 

- Semmi gond – nyugodott meg a hangja – hol vagy? Nem tudnál hazajönni? A fiúk keresnek és tudod, hogy milyenek.  – kérdezte amire Kristenre néztem. 

- De persze megyek. – mondtam és mintha Kristen arcán csalódottságot láttam volna. 

- Rendben. Szia. 

- Szia 

- Menned kell! – jelentette ki Kristen.

- Igen sajnálom, de a fiúk már ott vannak nálunk és anya is aggódott értem. – mondtam szomorúan. Nem akartam még elmenni. Ez az egy éjszaka, amit vele tölthettem nagyon jó volt. Bárcsak máskor is így lehetne. 

- Persze megértem.

- Akkor hazaviszlek. Ált fel ő is. Majd elindultunk ki a szobába ahol borzalmas látvány fogadott. Mindenhol tollak voltak. Milyen lenne, hogyha egy csodálatos felejthetetlen este után lenne ilyen a szoba. Kisten bőrén minden egyes négyzetcentimétert beborítanák a csókjaimmal. Ajkaim alatt érezném puha bársonyos bőrét. Gyorsan megráztam a fejem, hogy a benne lévő képeket kitöröljem.

- Segítek összepakolni. – mondtam, amire felkapta a fejét majd rám nézett. 

- Ugyan nem kell, majd én megcsinálom. 

- Dehogy is nem fogom hagyni, hogy te egyedül pakolj össze. – néztem gyönyörű szép szemeibe. 

- Rob téged már várnak. – mondta és talán még a sors is ellenem van, hisz megszólalt a telefonom. Kivettem a zsebemből és nem kell mondanom, hogy meg sem lepődtem azon, hogy Tom hív. Kinyomtam majd visszatettem a zsebembe. 

- Egyáltalán nem sürgős hazamennem. – mondtam miközben rámosolyogtam. Ő is elmosolyodott miközben megcsóválta a fejét. 

- Rob kérlek. Semmi szükség nincs arra, hogy még itt veszekedjünk. – imádom a hangját. Egész nap csak ezt tudnám hallgatni. 

- Rob figyelsz te rám? – kérdezte majd közelebb lépett hozzám és a kezével a szemem előtt hadonászott. 

 - Persze hogy hallak. – mondtam. – Rendben akkor mennyünk. Megint te győztél. 

- Mint mindig. – mondta majd kilépett az ajtón. Nevetve mentem utána. Makacs, mint egy öszvér.

Lefelé menet a nappaliba nem tévedtem azzal kapcsolatban, hogy minden csupa toll. Beültünk a kocsiba majd Kris már hajtott is felénk. 

- Holnap dolgozol? – néztem rá. 

- Igen holnap már kell mennem. Miért? – kérdezte, de nem nézett rám, ami persze nem is baj nem szeretném, ha balesetünk lenne és neki valami baja esne. 

- Csak kérdeztem. – mosolyogtam rá. 

- Itt is vagyunk – ált le a házunk előtt. Nem mozdultam csak néztem a házat. Milyen jó lenne visszafordulni és visszamenni hozzá vagy akár máshová. Most csak az a lényeg, hogy vele legyek. Csakis vele. Kristenre néztem, aki engem nézett majd elkezdtem felé közeledni azonban mielőtt bármit is tehettem volna Tom vigyorgó feje bukkant fel a Kristen felöli oldalon. Gyorsan elhúzódtam tőle, majd mérgesen néztem eddigi legjobb barátomra, ugyanis hamarosan már nem fog élni. 

Kristen értetlenül nézett rám, amire én csak a fejemmel az ablak felé bólintottam. Kristen megfordult majd egy nagyot ugrott ugyanis Tom hülye fejet vágott majd szorosan az ablakra tapadt. Nem csodálom, hogy Kris megijedt. 

- Tom, én kinyírlak. – szállt ki kicsit mérgesen. Mosolyognom kellet. Imádom, amikor mérges. 

- Tényleg, és miért? Csak nem megzavartam valamit? Kérdezte miközben menekült előlem. 

- Nem - mondtam neki mérgesen. Valójában nagyon is.

- Azt hiszem jobb ha én bemegyek. – mondta majd gyorsan el is tűnt előlünk. Kris felkuncogott, amit nem értettem. 

- Tele van tollal a hajad. – mondta. Kezemet a hajamba tettem majd éreztem, hogy valójában úgy van ahogy mondja. Közelebb jött majd megpróbálta őket kivenni. 

- Ugyan hagyjad majd én kiszedem. – léptem el tőle. 

- Nagyon jól éreztem magam tegnap. – mondta elbűvölő mosollyal az arcán. 

- Igen én is jól éreztem magam. Máskor is megismételhetnénk. – néztem gyönyörű szemeibe és reméltem, hogy igent fog mondani. 

- Persze. Rajtam nem fog múlni. De most menj, mert még megharagszanak rám, amiért kisajátítalak magamnak. – mondta. „Te bármikor kisajátíthatsz.”  Mondtam volna csakhogy nem lett volna helyénvaló. 

- Ugyan rád sohasem haragudnának. 

- Nem hiszem. – mondta. Akkor majd később találkozunk. És köszönöm, hogy eljöttél velem az állatorvoshoz.

- Ugyan bármikor, csak szólj, és a rendelkezésedre állok. – hajoltam meg előtte játékosan. 

- Ugye tudod, hogy bolond vagy? – kérdezte nevetve.

- Hát persze, hogy tudom. – néztem rá komolyan. – Ezért is szeretsz. – mondtam, amitől megfagyott. 

- Öm nekem most mennem kell, szia - majd már el is hajtott. 

Nem értettem, hogy hova siet de abban biztos voltam, hogy kifogom nyírni Tomot amiért félbeszakított minket. Beléptem az ajtón. Gondolataimban ez előbb történteket pörgettem le. Valószínűleg levakarhatatlan volt az arcomról a vigyor, ugyanis anya elég furcsán nézett rám. Majdnem megcsókoltam. Vajon visszacsókolt volna vagy szimplán csak elment volna és a barátságunknak annyi lett volna? Sajnos ezt most nem fogom megtudni. 

- Jól vagy kisfiam? – Még, hogy jól vagyok e? Nem, én tökéltessen vagyok. 

- Persze - léptem el az ajtótól, majd bementem a nappaliba ahol ott volt mindenki, még a két nővérem is. 

- Na végre, hogy itt vagy. Hol voltál? – kérdezte Kell mosolyogva. 

- Semmi közöd hozzá. Egyébként meg Kristenél ha annyira tudni szeretnéd - ha nem mondom el képesek lenének hetekig nyaggatni. – Tegnap elkísértem az állatorvoshoz utána meg gyorsan elment az idő. – mondtam. Vicc közelebb jött majd a hajamhoz nyúlt. 

- Azt látjuk. Jól el voltatok mi? – nevetett fel egy tollpihét tartva a kezében. 

- Az meg, hogy került oda. – kérdezte anya.

- Szerintem anya te azt nem szeretnéd tudni. – mondta Lizzy

- Mi viszont minden részletet tudni szeretnénk. – mondta nevetve Tayler amire a fiúk csak bólogattak. 

- Ja szóval…- mondta anya de én gyors félbe is szakítottam.

- Nem volt semmi olyan amire gondoltok. – mondtam. Bárcsak lett volna. A képek elkezdtek a szemem előtt peregni, amik csak ábrándok voltak. 

- Ugyan kisfiam, nem kell letagadnod, ebben nincs semmi rossz dolog. Hisz felnőtt férfi vagy, azt teszel amit csak szeretnél és Kristen nagyon rendes lány. 

- Nem történt köztünk semmi sem. – mondtam egy kicsit már ingerlékenyen.

- Ú vajon, hogy nézhet most ki Kris szobája? - gondolkodott el Jakson és nem kellet ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy kitaláljam, mi megy a fejükben. 

- Kris és én köztem semmi sem történt. – csak egy csók, ami majdnem megtörtént. Elindultam fel a lépcsőn egyenesen a szobámba, hogy ne halljam azokat, amiket mondanak. 

Kristen szemszöge:

Miután hazaértem meglepő látvány fogadott, az egész ház rendben volt. Sehol egy tollpihe. El sem hiszem, hogy mit csináltunk Robbal, már nagyon rég nem éreztem magam ennyire felszabadultnak és boldognak. Amikor elkezdett felém közeledni vajon megcsókolt volna, ha Tom nem jelenik meg? Jaj, el sem hiszem, hogy Tomnak is akkor kellet felbukkannia. Biztos, hogy amikor legközelebb találkozok vele akkor kinyírom. 

- Megjöttem.  Kiáltottam el magamat. 

- Szia, na épségben hazavitted? – kérdezte Nikki mosolyogva miközben kijött a konyhából. 

- Igen - mosolyodtam el. – Köszön, hogy összepakoltál, de nem kellet volna, megcsináltam volna én is szívesen. 

- Ugyan semmiség, volt rá időm, na meg segítségem is – mondta mire furcsán néztem rá. Ki az, aki segíthetett neki?

- Szia hugicám. – lépett ki Cam a konyhából, amire ledöbbentem. El sem hiszem, hát ő meg, hogy kerül ide? Elkezdtem felé futni majd felugrottam rá és szorosan magamhoz öleltem. 

- Kris megfojtasz – mondta mikor már elég régóta szorítottam magamhoz. 

- Cam hát te meg, hogy kerülsz ide? Annyira örülök, hogy itt vagy – mondtam egy nagy mosollyal az arcomon. 

- Gondoltam meglátogatom az én egyetlen hugicámat, hogy nem e rosszalkodik. De ahogy látom jó, hogy jöttem. Mit csináltál te ezzel a házzal? – kérdezte komolyan ám a szemeiben nem tudta előlem elrejteni a komolytalanságát. Imádom a bátyáimat és náluk jobb testvért nem is kérhetnék. 

- Ugyan tudod, hogy én sohasem csinálok semmi rosszat. – néztem rá ártatlan képet vágva. 

- Ne nézz így, nem veszem be és láttam, amit láttam. Nikki mesélte, hogy mit csináltál azzal a pasival. – mondta mire a tettesre néztem. Na szép, beárul. Ezt megjegyeztem. 

- Ugyan hisz nem csináltunk semmit. Rob egy nagyon jó barátom. 

- Igen ezek mindig így kezdődnek. Én is voltam már sok lány barátja. – gondolkodott el mire a vállába bokszoltam. 

- Úgy látszik, hogy inkább nekem kellene rád figyelnem.

- Vagy én figyelek mindkettőtökre. – mondta Nikki.

- Mintha te olyan szent lennél. – mondtuk egyszerre Cammel. 

- Persze kettő egy ellen. – nézett ránk sértődötten. 

- És anyáék, hogy vannak, már nagyon hiányoznak. – ültem le a kanapéra ahova Cam is követett, míg Nikki felment a szobájába. 

- Jól és már nagyon hiányzol nekünk. Azt mondtad, hogy eljössz, de még sem jöttél. – mondta. 

- Igen tudom és sajnálom is de sok dolgom volt. Terveztem, hogy elmegyek nemsokára. 

- Remélem is. – mondta. 

- És mond csak mióta is a barátod? – kérdezte nagy mosollyal az arcán. 

- Már megint kezded?! – álltam fel a kanapéról majd a szobám felé mentem Cam meg követett.

- Most miért? Én teljesen komolyan kérdeztem. Csak érdekelnek a barátaid. – mondta 

- Akkor megismerheted őket ma. – mondta Nikki aki Cam háta mögött állt - Az előbb hívott Jakson, hogy este mennek a Pub –ba, ami itt van nem mesze és mondták, hogy mennyünk mi is. 

- Tényleg? na de jó. – mondta Cam. 

- Én nem tudok ma menni – néztem rájuk majd az órára. Ideje készülődnöm. 

- Miért? Ne mond, hogy nem akarsz velem egy légtérbe lenni. Hisz még csak most jöttem. – nézett rám Cam.

- Dehogy is nem erről van szó csak éppen találkozok egy baráttal. – mondtam. 

- És mond csak ez a barát fiú vagy lány? – kérdezte. 

- Te sohasem fogod ezt abbahagyni? Néztem ki a gardróbomból. Cam ártatlan fejet vágott. 

- Én? Mit? Én csak megakarlak óvni! – mondta. 

- Mégis mitől? Adam csak egy barát és mellesleg a kollégám. 

- Ó szóval a munkatársad is… Először. – mondta. Csak a fejem csóváltam. Szegény gyerek menthetetlen. Lassan kiléptem a gardróbból. Úgy döntöttem, hogy először inkább gyorsan lezuhanyozok. Nikki és Cam nem zavartatva magukat beszélgettek tovább. Elhaladva mellettük hallottam, hogy a téma tárgya én vagyok. Mily meglepő. 

Hamar végeztem a zuhanyozással és mire kijöttem ők már nem voltak ott. A gardróbba mentem majd elkezdtem válogatni a ruhákat. Nem tudtam, hogy mit vegyek fel. Ha Robbal mennék valahova…- el sem hiszem, hogy megint rá gondolok, de nem tudok mit csinálni. Kedvelem és ez ellen nem tudok semmit sem tenni, bárhogy is küzdök ellene. Szemem előtt megjelent vörösesbarna haja és gyönyörű szép szeme. A fejemet megráztam majd inkább a ruhákra koncentráltam. Végül a választásom egy szürke fölsőre és egy sötét nadrágra esett. Csizmát vettem fel hozzá mivel kint már eléggé hűvös volt. Hajam egyszerűen kisimítottam majd lófarokba kötöttem. Azonban így is majdnem a hátam közepéig ért. Kopogásra lettem figyelmes.

 Kris ruhája

- Szabad – mondtam az ajtó túloldalán lévő embernek, aki nem más volt mint Cam. Kezében Nielt tartotta, aki boldogan dörgölőzött oda a kezéhez. 

- Nem zavarlak? – kérdezte miközben beljebb lépett. 

- Nem dehogy is már kész vagyok. – álltam fel az asztaltól. 

- Nagyon csinos vagy. – mondta miközben végigmért. 

- Köszönöm. – mosolyogtam rá. – Na, várod már az estét, hogy megismerhesd a barátaimat? – kérdeztem hisz tudtam, hogy Cam nagyon jól tud barátkozni és a fiúkkal is biztos, hogy kijön majd. 

- Igen, de kár, hogy te most nem jössz. 

- Figyelj, akkor a vacsora után beugrok hozzátok úgy jó? – kérdeztem. 

- Igen. De miért nem mondod le? Hisz csak egy barát, nem? Megérti. – mondta miközben az ágyamra ült. 

- Nem lehet. Egyszer már elhalasztottuk. De tényleg ígérem, hogy amint tudok, majd megyek. – mondtam. Valami furcsa aggodalom volt az arcán, amit nem értettem, hogy miért van. 

- De nekem most mennem kell. Érezzétek jól magatokat. – öleltem meg Camet.

- Meglesz, értem nem kell aggódnod. Te is vigyázz magadra. – ölelt meg szorosan.  Miután elengedtem felvettem a kabátom, ami egy fehér szövetkabát volt. Már nagyon régóta megvan és szeretem is. Emlékszem, hogy megküzdöttem érte a boltban.  Elindultunk ki a szobából. 

Leérve a nappaliba azonban meglepő látvány fogadott. Mindenki itt volt nálunk. Ez a ház hatalmas, azonban így, hogy ennyien itt voltak kicsinek tűnt. Valójában viszont nem volt az. Nem sokan szoktak hozzánk járni és most az utóbbi egy – két hónapban annyi barátunk lett, mint amennyire nem is számítottam. Matt Nikkivel elmélyülten beszélgetett, míg a fiúk is igazán elvoltak és megtaláltam azt is aki annyira érdekelt, Robot. Amikor szemeink találkoztak testemet ismét az a furcsa érzés járta át. 

- Sziasztok – köszöntem miközben a nappaliba mentem Cammel az oldalamon, aki Nielt tartotta a kezében. Niel elkezdett Cam kezében mocorogni jelezve, hogy ő már nem szeretne ottmaradni. Cam le is tette majd amint Niel lába a talajhoz ért elkezdett szaladni Robhoz. Mosolyogva néztem, ahogy Rob az ölébe veszi azt a csöppnyi kutyát majd elkezdi simogatni,

- Szerintetek Rob mennyit lehet itt, hogyha a kutya már így megkedvelte? – kérdezte nevetve Tom. 

- Nem kell ahhoz sok időt itt töltenem, hogy megkedveljen. A kutyák amúgy is okosak és tudják hol van az értelem. - mondta Rob. Ezen mosolyognom kellet, na megkaptad Tom. 

- Lehet, hogyha te is egy éjszakát itt töltenél téged is megkedvelne. – mondta Nikki akire szúrós szemekkel néztem. – Látnotok kellet volna őket ma reggel. 

- Te láttad is őket? Na szép, nekünk is szólhattál volna egy kis ingyen po… - mondta volna Kell mire Rob közbe szólt. 

- Mondtam már nektek, hogy mi csak párna csatáztunk. – mondta mire leesett, hogy Kell, mit akart mondani. Ezek azt hiszik, hogy mi.. hogy mi Robbal lefeküdtünk és nem csak aludni?

- Persze. Tudod kinek mond ezt. – mondta Tayler. Matt jött oda hozzám majd rám mosolygott.

- Na, várod már a randit? – kérdezte mosolyogva. 

- Ez most nem randi, hanem csak találkozunk. – Remélem Adam nem értett félre semmit nekem ő csak egy barát semmi több. 

- Jobb lesz, hogyha ezt Adamnak is megmondod. – mondta mire csengettek

.

- Mond csak Cam vannak a húgodról kínos sztorijaid? – kérdezte Tom nagy vigyorral a száján.

- Vannak hát. – nézett rám Cam mosolyogva.

- Meg ne próbáld, mert én esküszöm, hogy nem úszod meg élve. – fenyegettem meg és nagyon reméltem, hogy senkinek sem fog mondani semmit. 

- Nyugi hugi lakat a számon. – mondta majd jelképesen be is cipzárazta a száját. 

- Nikki tért vissza Adammal az oldalán, aki meglepődve figyelte, hogy mennyien is vagyunk itt. Valószínűleg nem számított rá, de gyorsan rendezte az arcvonásait majd végignézett rajtam, aminek hatására el is pirultam. 

- Sziasztok. – mondta, de végig csak engem nézett, ami kezdett zavarni. 

- Szia. – köszöntem neki miközben végignéztem rajta.

- Na indulhatunk? – kérdezte kedvesen. 

- Igen persze - mondtam majd Robra sandítottam, aki értetlenül nézett rám. 

- Te nem is jössz velünk? – kérdezte Tayler? 

- Nem nekem most más programom van, de majd ezt Cam elmeséli, addig is jobban megismeritek egymást. – mondtam. 

Miután elköszöntünk Adamal a többiektől a kocsihoz mentünk ahol ő illedelmesen kinyitotta nekem az ajtót, majd beült ő is.

- Örülök, hogy végre sikerül a munkahelyen kívül is találkoznunk. – mondta. Az érzéseim furcsán kavarogtak. Valami baljóslatút éreztem, de pontosan nem tudnám megmondani, hogy mi lehet az. Adamot nagyon kedvelem, de csak mint barátot, semmi több és el sem tudnám képzelni, hogy köztünk ennél több is legyen. Érzem, hogy ma még valami rossz fog történni. 

Rob szemszöge: 

Meglepődve néztem, ahogy Kristen azzal a bájgúnárral az oldalán kilép az ajtón. Meg kell, hogy mondjam borzasztóan idegesített a tudat, hogy vele van. Reménykedtem abban, hogy talán majd ma este…

 Jobb is nem beleélni magam semmibe, mert akkor nem csalódhatok akkorát, azonban ez nem olyan könnyű. 

Amikor megláttam Krist szinte csak ámuldoztam hisz nagyon szép volt, nem mintha máskor nem lenne az, de most lélegzetelállítóan nézett ki.

Camra néztem, aki hasonlított a húgára, vagyis jobban mondva Kris hasonlított Camra. Remélem, hogy jól kijövök majd vele, hisz ha Kris meg én…

Már megint kezdem. 

- Kris azt mondta, hogy amint végzet jön utánunk a buliba. – mondta Nikki amivel egy cseppet megnyugtatott és nagyon boldoggá tett. Ezek szerint ma még lesz alkalmam beszélni vele. 

- Jó, hát akkor ne is pazaroljuk tovább az időt ideje inni. Kezd kiszáradni a torkom. – mondta Tom. 

- Ha gondolod, tudok adni vizet. – mosolygott rá Nikki. 

- Kösz nem én most valami ütősebbre vágyom. – kacsintott rá a haverom. 

- Hé – mondta Matt. Csak mosolyogni tudtunk Tomon. Abban az egyben biztos vagyok, hogy ennek a gyereknek sosem fog benőni a feje lágya. 

- Most már mennyünk. Ashley és Liz is már biztos, hogy ott vannak. – mondtam majd elindultam az ajtó felé, a többiek meg követtek. Remélem Kris jól van. Mondjuk Adam nem tűnik olyanak, aki bántaná, de remélem vigyáz rá, hogy más se tehesse meg. Tayler-re nézett, aki elmerengve nézte a cipőjét. 

- Veled meg mi van?

- Semmi csak elbambultam. – mondta. Tayler már nagyon régóta a bandába tartozik. Mi mindannyian megbízunk egymásba és tudjuk, hogy sohasem tudnánk elárulni a másikat. Nem vesszük el a másik barátnőjét, azonban megvédeni megvédjük. Mosolyognom kellet ezen. Akár csak egy testvériség.

Mindenki beült az autóba, hozzám került Tayler és Tom.

Mondhatjuk, hogy egész úton nem tudtam unatkozni. Hallottam, ahogy Tom valamit mond, de a gondolataim más felé terelődtek, így a hangja egyre jobban elhalkult. Kristen arca villant be előttem, ahogy reggel kócos tollakkal teli fejel csillogó szemmel és fülig érő mosollyal nézett rám. Ez az a kép, amit egész nap nem tudtam elfelejteni. Azonban az amit nem szerettem volna mégis előjött, az arca ahogy kimondja, hogy engem soha senki sem fog szeretni. Hogy nem vagyok méltó senki szerelmére. 

Kristen szemszöge:

Hamar odaértünk az étteremhez, ami nagy meglepetésemre nem az ahol mi is dolgozunk, hanem ez egy másik. Értetlenül néztem Adamra. Elmosolyodott majd meg is adta a választ a ki nem mondott kérdésemre. 

- Úgy gondoltam, hogy jobb, ha most egy olyan helyre megyünk, ami nem szerepel a mindennapjaink között. Remélem nem bánod. – mondta néha-néha rám pillantva miközben az utat is figyelte.

- Nem, persze dehogy is, jobb is, hogy egy kicsit kikapcsolódunk. – mondtam, majd tovább merengtem. 

A vacsora Adammal igazán jól telt este. Nagyon jól elbeszélgettünk és nagyon kedves volt. A vacsora is nagyon finom volt. Csak egy hiba volt az estében, ami nem más, mint az, hogy egyfolytában Rob járt a fejemben, ami nem volt helyes. 

- Nagyon jól éreztem ma magam. – mondtam Adamnak miközben a kocsihoz mentünk. 

- Igen én is. – nézett a szemembe. Megálltam majd szembefordultam Adammal, így a kocsi mögöttem volt. 

- Máskor is megismételhetnénk. – lépkedett felém. Ismét előjött az a furcsa érzés, amit már délután is éreztem. 

- Igen meg. – mondtam a szemébe nézve. Most valahogy más volt. Szemeiben valami olyan csillogott, mint amilyet még sohasem láttam. Egyre közelebb jött, míg én egyre jobban hátráltam. Éreztem azt, hogy jobb ha hátrálok. 

- Adam. – mondtam mikor már nem tudtam tovább hátrálni. 

- Igen? – kérdezte, de a hangja kíváncsisággal volt teli. Száján nagy mosoly virított, ami még jobban megrémített. Itt a város szélén még jobban fokozta a félelmemet az is, hogyha bántana senki sem venné észre. 

- Ugyan Kris nem kell félned. – mondta félelmemet felismerve. Ez a hang még jobban megrémített. 

Nem azaz Adam állt előttem, akit én megismertem. Ez nem ő volt. 

- Kérlek mennyünk. – mondtam. 

- Azért, hogy a kis szívszerelmeddel lehess? – förmedt rám majd hangja ismét ellágyult miközben megérintette az arcomat. – Én itt vagyok. És sokkal jobb, mint az a takonypóc. – nem akartam, hogy bárhogyan is, de hozzám érjen. Elléptem tőle, majd elkezdtem hátrálni. 

- Jobb, ha én most gyalog megyek. – mondtam majd elindultam. 

- Nem hagyhatsz csak így itt. – mondta, hangja dühösen csengett. – Megértetted? – féltem, hogy utánam indul, de nem így tett. Beült az autójába majd elhajtott. 

Nem tudtam, hogy mit csináljak, csak mentem tovább egyenesen és reménykedtem benne, ha gondolataim nem is körülötte forognak, hogy hogyan jussak haza, a lábaim azért hazavisznek. Nem akarom, hogy bárki is tudjon róla, jobb ez így. Még egyel több dolog, amit nem tudhat senki.  

És ennek még közel sincs vége…