15. Fejezet.

Sziasztok!

Még sem bírtam, magammal és hoztam még ma. Remélem tetszeni fog. Légy szíves majd írjátok meg :)

Puszi. Jóét 

Beky

15. Fejezet. 

- Megszökött. 

Ez az egy szó villogott a fejemben. Aden csak nézett és várta a reakciómat.

- Ez hogy lehet? Onnan szinte lehetetlen kijutni. – hangom kicsit hisztérikus volt, amit Aden is észrevehetett kezemet megfogta. 

- Nyugodj meg. Tudod milyen. Neki mindenhol ismerősei vannak. De mindent megfogok tenni, hogy semmi bajod ne, essen – nézett szemembe és tudtam, hogy ő az az ember, akiben feltétlenül megbízhatok. 

- Akkor az is ő miatta van, hogy itt vagyok? Mármint Adam…

- Nem, ő ebben nincs benne. Ő szimplán csak részeg volt. 

- Te ott voltál? 

- Kris én mindig veled vagyok. És igen én. Sajnálom, hogy nem tudtam előbb ott lenni melletted, de ez a London elégé más város, mint New York. 

- Akkor te voltál az aki..

- Segített? Igen – fejezte be helyettem a mondatot – Tudom, hogy nem emlékszel semmire az ütés miatt. Adamot elrendeztem, majd téged hazavittelek.  

- Köszönöm, hogy ott voltál – néztem rá hálásan. Már annyi mindennel tartozom neki. Ezt soha sem fogom tudni meghálálni. 

- Nincs mit megköszönnöd. Ez a munkám, és ha még nem is lenne az, akkor is megtenném érted. Jó hogy nem mentél a rendőrségre. Most még jobban kell vigyázni, nehogy megtudja hol vagy. 

- De ugye nem kell elköltöznöm? – Néztem rá kétségbeesetten.

- Sajnálom, de ha valahogyan tudomást szerez arról, hogy hol vagy akkor el kell hagynod Londont – mondta sajnálkozva. Hát ismét el kell majd mennem. Újra hazudnom kell a szüleimnek, a barátaimnak és Robnak is. 

- Kris ez még nem biztos nem keseredj el. Mindent megfogok tenni, hogy ez ne következzen be – mondta mire én csak bólintottam. Emlékszem, amikor először találkoztunk már akkor nagyon kedves volt.

Három évvel ezelőtt.

„Nem tudtam elhinni, hogy miért én vagyok az, akit ennyire ver az élet. Talán ha nem jöttem volna New Yorkba, akkor mindez nem történt volna meg. Az életem egy katasztrófa és ezen nem tudok változtatni. Lapos hasamra simítottam kezem és halkan elkezdtem sírni. Szívem darabokban volt és lassan már én is széthullottam. Az a veszteség, ami érte felemészt. Nem tudok menekülni. Hogy juthattam ide. Csak hallgatnom kellett volna azokra, akik megpróbáltak lebeszélni, de egy 17 éves tini vagyok, akinek az agyát ellepte a vörös köd és ez ellen nehezen lehetett volna harcolni. Mindent el hitem hogy lehettem ekkora idióta. Az ajtón kopogtak majd belépett rajta az orvos, aki biztatóan elmosolyodott. Mögötte egy idősebb öltönyös férfi kinek arca szintén kedvességet tükrözött majd a mögötte lévő férfit is megpillantottam, aki fiatal volt talán 24 éves, ha volt. Ő is csakúgy, mint a másik férfiöltönyben volt, ami tökéletesen állt rajta. 

- Jó napot Kristen. Ahogy kérte, felhívtuk a nyomozókat – mondta kedvesen az orvos majd a két férfi felé fordult. – Kérem, ha lehet, ne fárasszák nagyon ki. Még pihenésre van szüksége. 

- Persze ez természetes. Nem maradunk sokáig – mondta az idősebbik. Az orvos kiment és magunkra hagyott. 

- Jó napot az én nevem Erik Osmer és ő itt a kollégám Aden Willson – mutatott fiatal férfire. 

- Jó napot, a nevem Kristen Stewart. Azért kértem, hogy jöjjenek, mert vallomást szeretnék tenni. 

 

Miután mindent elmondtam, Eric elment, de Aden ott maradt. Minden nap velem volt, amíg a kórházban voltam és nagyon jó barátok lettünk. Ha testileg meg is gyógyultam a lelkem egy részét neki sikerült meggyógyítania, amiért örökre hálás leszek neki. „

Jelen 

- És hogy van Erik? 

- Ó hát ő most fog nyugdíjba menni. Örül, hogy ez az utolsó éve. Tudod, milyen imádja a munkáját, de azt mondta már elfáradt és inkább a fiatalokra hagyja a feladatot – ezen csak mosolyogni tudtam. 

- És veled mi van? Találtál már egy lányt, akinek elcsábíthattad a fejét? 

- Melletted? Ugyan ez lehetetlen. 24 órás felügyelet kell melléd – mondta nevetve mire nekem is jobb kedvem lett.

 - Ez nem is igaz – néztem rá sértődötten. 

- O, dehogyis nem – mosolyodott el. Csak ő volt rá képes hogy a legrosszabb helyzetekben is felvidítson. 

- Most nem hagysz el? – kérdeztem mire az ő arcáról is leolvadt a mosoly. Annyi mindenért hálás vagyok neki és ezt meg szeretném hálálni, de ha velem, van, az mindig azt jelenti, hogy az életem egy újabb nehéz szakasza jött el. Talán azért is van ő mellettem. Ez olyan, mint egy mérleg. Mindkét oldalán kell lenni ahhoz, hogy az egyensúly megmaradjon. Ha van rossz, akkor van jó is.  

- Igen itt. Tudod jól. De azt hiszem most nem lesz rám annyira szükség, hisz nagyon sokan vannak akik vigyáznak rád. 

- Valahogy sejthettem volna, hogy te már mindent tudsz – mosolyodtam el.

- Hisz ismersz, sosem végzek félmunkát.

- Igen ezt tudom. Képzeld, csak van egy barátnőm, akinek még nincs senkije – mondtam mire csak megint felnevetett. 

- Tudod, hogy szolgálatban sosem lehet . De ahogy észrevettem van ki kerülgessen téged. 

- Kire gondolsz? – Kérdeztem rá habár tudtam, hogy ki az. 

- Robert Pattinsonra gondoltam – kacsintott rám. 

- Ugyan, Rob csak a barátom.

- Kris, nekem nem tudsz hazudni. Én mindent tudok, higgy nekem – valahogy sejtettem, hogy neki nem igazán lehet hazudni, de meg lehet próbálni nem? 

- Jó rendben. Rob egy olyan ember, aki ha a közelemben van, meg tud változtatni. Nála biztonságban érzem magam. És ha most el kellene, hogy innen is menjek ő is azok között lenne, akiket nagyon nehezen tudnák elhagyni. Szeretem őt. De ez mit sem változtat azon, hogy mi csak barátok vagyunk. Én annak is örülök, hogyha csak mellette lehetek, még ha ez csak úgy lehetséges, ha a barátja vagyok. 

- Kris! Adok neked egy tanácsot. Rajtad múlik, hogy megfogadod e vagy nem. A te életed sajnálatos módon nem egyszerű. Ez ellen már semmit nem tehetsz, hisz a múltat nem lehet megváltoztatni. De a jövődet még jobbá teheted. Ne hagyd, hogy egy aprócska szó legyen az, amin minden múlik. Csak ki kell mondanod, ha tényleg nem szeret, akkor legalább te megpróbáltad. Így ő dönthet – leszálltam az ágyról majd odamentem hozzá és megöleltem. 

- Köszönöm – suttogtam. Aden csak szorosan körém fonta a karjait és szorosan magához vont. 

- Nincs mit. 

- És most mi lesz? Nem is foglak látni? Vagy bemutassalak a barátaimnak, mint egy régi ismerőst hogy mellettem lehess? – Néztem rá kérdőn. Nem tudom, hogy mégis melyik lenne a jobb választás, de abban biztos vagyok, hogy nem fog egyedül hagyni. 

- Szerintem az lenne a legjobb megoldás, ha nem tudnák, hogy ki is vagyok én. Inkább majd csendben leszek mindig melletted. 

- Rendben. 

- Na de nyomás feküdj vissza. Neked pihenned kell. Hosszú volt ez a nap és fárasztó. És sajnos nem ez volt az utolsó ilyen napod. 

Úgy tettem, ahogy mondta. Visszafeküdtem, de ő nem ment el, hanem csak velem maradt. Szemeim lassan lecsukódtak és álomba merültem. 

Az álmom nyugodt volt, még annak ellenére is, hogy tudtam rám álmaim és múltam szereplője ismét szabadon van és engem keres. Aden mindenben fog segíteni, de lehet, hogy ő sem tud mindenkitől megvédeni. 

Szemeimet lassan nyitottam ki és hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok majd szép lassan minden eszembe jutott. Adent kereső tekintetem azonnal körbepásztázta a szobát, de ő már nem volt itt. Valahogy sejtettem, hogy nem lesz itt. Az éjjeli szekrényemre pillantva egy cetlit találtam. 

Ne feledd, mindig veled vagyok, és ne félj, nem bánthat senki sem. Légy jó szépségem és ne feledd, semmi rosszalkodás én mindig figyellek. 

 Vigyázz magadra

 Aden

Ez a pár mondat is már felvidította a napomat. És még nem is sejtettem, hogy a mai napon talán ez volt az egyetlen igazán örömteli percem. Az ajtón kopogtattak mire azt hittem, hogy az orvos fog bejönni így be is engedtem. De nem ő állt az ajtóban.

- Szia – köszönt félénken. Nem tudtam, hogy mit is érezzek. Gyűlöletet? Vagy haragot? Talán ne is haragudjak rá? – Bejöhetek? – kérdezte félénken mire csak bólintottam. Lassan lépkedett majd nem messze tőlem meg állt. Valószínűleg azt hitte, hogy félek tőle. Nem szólaltam meg, vártam, hogy ő kezdjen beszélni.

- Nézd Kris, én nagyon sajnálok mindent. Nem így terveztem… nem így terveztem az estét – túrt bele idegesen a hajába, majd közelebb jött és magam sem tudom, hogy miért, de összerezzentem. 

- Kérlek Kristen, bocsájts meg. Ült az ágyam szélére és megfogta a kezem mire ösztönösen elhúzódtam tőle, majd felpattanva az ágyról hátráltam az ablak felé. Bellül a fejemben egy hang csak azt hajtogatta, hogy ne bánts, ne bánts. 

- Nem kell félned nem bántalak - Jött oda hozzám, rajtam pedig egyre jobban úrrá lett a pánik.

Minden olyan gyorsan történt és fel sem tudtam fogni az egészet. Adam még mindig közeledett felém, amikor az ajtó kivágódott és berontott rajta Cam. Odarohant hozzánk, majd behúzott Adamnak. A fal mentén lecsúsztam és a kezeimet szorosan a fülemre szorítottam. Nem akartam hallani semmit. Miért kellet idejönnie Adamnak? 

- Ssss Kris - szorított magához Ashley és Niki. Akkor ezek szerint, ha ők itt vannak, akkor mindenki itt van. Szemeimmel azonnal Robot kereste. Viszont ami a szemem elé tárult az borzalmas volt. A fiúk Adamot és Camet is lefogták. Felálltam miközben kiszabadítottam magam Ashley keze közül, aki próbált vissza tartani. Adam és Cam közé álltam, majd bátyámra néztem. Kezemmel megfogtam az arcát, hogy rám figyeljen. 

- Kérlek, ne csináld ezt, te nem vagy ilyen – néztem könyörgően szemeibe, de tudtam hogy amíg itt van Adam, addig az nem lehetséges, hogy lenyugodjon. 

- Adam kérlek, most menj el – hangom dühösen csengett és nem is akartam leplezni az érzelmeimet irányába. 

- De én..

- Menj már- mondtam most hangosabban, de ugyan azzal az éllel a hangomban. Nem válaszolt csak elment maga után hangosan becsapva az ajtót. Amint eltűnt Adam, Camaron kezeit kiszabadítva a szorosan tartó karok közül azonnal ölelésébe vont és én lelkesen viszonoztam. Jó volt ismét ölelni őt, tudni, hogy biztonságban vagyok. Amint Cam arrébb állt, magam sem tudom, hogy miért de rögtön odaléptem Robhoz és szorosan megöleltem. Előszőr ledöbbent, majd viszonozta ölelésem. Ez más volt, mint Camé az övé olyan érzés volt mintha otthon lennék ez viszont mintha az otthonom lenne itt. 

- Mi is kapunk ölelést? – villantott felém egy nagy mosolyt Kell mire csak fejet rázva engedtem el Robot és mentem vissza az ágyra. 

- Bocsi nagyfiú, de az csak különleges személyeknek jár – kacsintottam rá mire meglepődött. Valószínűleg nem számított rá hogy visszavágok.

- Tényleg? És én nem vagyok különleges személy? – kérdezte.

- Ha ő különleges, akkor mi is – állt Kell mellé Tom és Jason is, na meg persze Tayler. 

- Ennyire nagy szám az én ölelésem? Mert szerintem nem. Nézd csak Ashley biztos megölelne. 

Néztem az említettre, aki titokban végig Kallant figyelte. És mikor a fiúk ránéztek azonnal elpirult és el is fordította a fejét. 

- Óh, tényleg? – vigyorgott Kellen, majd felkapta Ashleyt és megölelte. 

- Jó és mi kit ölelgessünk? – kérdezte Tayler. 

- A guminődet, ami otthon vár – válaszolta rögtön Tom, mire mindenki nevetésben tört ki. 

- Sajnálom, hogy meg kell zavarnom ezt a vidám társaságot de, szeretnék Kristennel beszélni – lépett be a szobába az orvos mire mindenkinek az arcára fagyott a mosoly. 

- Valami baj van? – kérdezték a többiek rögtön. 

- Nem nincs semmi gond, de kérem, hagyjanak magunkra – hangja megijesztett és tudtam, amit mondani akar az nem éppen lesz jó dolog. Mindenki szépen lassan kiment a folyosóra utolsónak Cam és Rob távozott. Szemeikben aggodalom csillogott, amit most meg is tudtam érteni. Amint kiürült a szoba az orvos közelebb lépett majd leült a székre. 

- A leletek alapján nem esett komolyabb baja és ma már haza is mehet, ha szeretne most már nem lesz semmi baja – a mondata megnyugtatott mégis éreztem, hogy a mondtam végén ott van az a „de” szó. 

- De? – kérdeztem hisz tudtam nem tudja hogyan is folytassa.

- De szerintem jobb lenne, ha szólna a rendőrségnek. Nem tudom, hogy történt e már önnel ilyen, mert a korlapja le van zárva és nem nézhetjük meg. De ha van valaki, aki bántja és fél, nekem nyugodtan szólhat, nem fogom elmondani senkinek és segíthetek is… - folytatta volna még tovább de félbeszakítottam. 

- Köszönöm, de nincs senki olyan, aki bánthatna. De ha így lenne, akkor szólnák –tudtam, hogy bízhatok benne, de erre neki nincs szüksége és ezen még ő sem tudna segíteni. 

- Rendben – mondta – akkor én most megyek is – állt fel majd még egyszer kedvesen rám mosolygott és kilépett az ajtón. Nem hitte el azt, amit mondtam, hisz az arcára volt írva, de beletörődött abba, hogy úgy sem fogom elmondani. 

- Szabad – mondtam hangosan, hogy az ajtó túloldalán állok is meghallják. Sejtettem, hogy amint kimegy az orvos, rögtön bejönnek, de amikor kinyílt az ajtó nem hittem a szemeimnek. Nem éppen rájuk számítottam. Ezért ki fogom nyírni Camaront.

:)

Sziasztok.
Holnap hozom a fejezetet de ha nem bírok magammal akkor lehet hogy még ma :D
De most nem ezért írok. Csak szeretnék szólni, hogy a jövőheti fejezet elmarad ugyanis  esküvőre megyek. :) Az unokatesóm és a barátnőm esküvője lesz és nekem segítenem kell meg persze tételeket is tanulok közben és így jövőhéten egyik feladatomat sem tudnám 100% teljesíteni azt pedig nem szeretném ha valami ócska fejezetet hoznák. Most szombaton meg leánybúcsúra megyek szóval tényleg nem nagyon lesz időm, de majd valahogy kárpótollak érte titeket.Remélem már várjátok a fejezeteket.
Puszi
Beky

14. Fejezet.

Sziasztok! 

Tudom elvileg az mondtam, hogy holnap hozom a fejezetet, de úgy gondoltam ma teszem fel mert holnap nemigazán lesz rá időm.

Viszont lenne egy nagyon nagy kérésem. KÉRLEK TITEKET ÍRJATOK KOMIT. 

Olyan kevesen írtok és nem tudom, hogy ennek mi az oka.  :( 

Mindenesetre köszönöm azoknak a komit akik mindig írnak nekem.

14. Fejezet.

Rob szemszöge: 

Van amit hallok és megértek, és van amit csupán csak hallok és azt érzem az agyam egy olyan kicsi részem, mely képtelen a dolgok felfogására. Ha valaki fontos neked, akkor azzal törődsz és félted. Bármit megtennél, csakhogy megvédd.  

A kocsiban ültünk és meg sem szólaltunk. Néha Kris karjára pillantottam és hálát adtam, hogy a kabát eltakarja a foltokat. Nem tudom elhinni, hogy egy férfi, hogy képes bántani egy nőt, főleg Krist. 

Este nem lett volna szabad csak úgy elengedni Adamal, de kije vagyok én, hogy ezt eldöntsem? Hát senkije, csak egy barát vagyok. Az viszont biztos, hogy ezentúl mindent meg fogok tenni, hogy Kris elkerülje Adamot és el is felejtse.

Visszaemlékezve arra amikor Kris elmesélte, hogy mi történt vele, volt ott valaki aki segített rajta, de azt nem mondta, hogy ki volt az. Lehet ha ő nincs ott talán komolyabban is megsérülhetett volna. Beleborzongtam még a gondolatba is, hogy mit tehetett volna még Krisel az az őrült. Kris keze az enyémre siklott. Észre sem vettem, hogy milyen szorosan fogom a kormányt.  Sajnos ahogy megnyugtatott az érintése, rögtön rosszabb is lett amikor a kabát ujja feljebb csúszott. Amikor Kris észrevette rögtön visszahúzta a kezét, majd amennyire csak lehet elfedte a csuklóján éktelenkedő lila foltokat. 

A visszapillantó tükörbe nézve láttam Cam arcán azt a fájdalmat amit én is éreztem. Az a fájdalom, amikor egy általad szeretett embert nem tudsz megvédeni. Camnak a húga nagyon fontos. Talán, sőt biztos vagyok benne, hogy ugyan úgy éreznék, mint Cam ha az én nővéreimmel történt volna ez. 

Lassan odaértünk a kórházhoz. Befordultam a parkolóba majd leállítottam a kocsit. Csendben ültünk, senki nem moccant meg. Minden olyan hamar elromlott. Ennek nem így kellett volna lennie. 

Egy sóhajtás közepette kinyitottam az ajtót majd kiszálltam. Átsétáltam a másik oldalra ahol már Cam segítette ki a kocsiból Krist. Nem szólalt meg, nem ellenkezett csak hagyta, hogy segítsünk. Elsétáltunk a bejárathoz, amihez sikerült közel leparkolnom. 

A recepciós pultnál nem álltak sokan, így nem kellett sokat várni. Amint mi sorra kerültünk Kristent elvitték kivizsgálni, míg Camal felvették Kristen adatait. Miután minden adatot sikeresen felvettek, elindultunk mi is abba az irányba amerre a nővérek mentek Krisel.

Kristen szemszöge:

Jóbnak láttam, ha inkább nem ellenkezek és hagyom, had segítsenek. Az orvos, aki megvizsgált nagyon kedves volt. Tett fel kérdéseket is, hogy milyen módon sérültem meg, azonban nem nagyon szerettem volna neki részletezni, így mindig valahogy eltereltem a témát. 

- Nemsokára visszajövök az eredményekkel – mosolygott rám kedvesen, majd kilépett az ajtón. Most lehetőségem adódott körülnézni a kórteremben. Általában minden kórházban fehérek voltak a falak, de  itt nem kicsit szürkéskék árnyalatúak. Valahogy sokkal barátságosabbá tette ezt a helyet a sok ablak és a virágok is. Valahogy azonban teljesen mégsem tudtam megnyugodni utálom a kórházakat és ezen semmi nem tud változtatni. Bámészkodásomat kopogás zavarta meg. 

 Kristen kórházi szobája.

- Szabad.

- Szia bejöhetek? – kérdezte meg Rob.

- Igen, gyere csak – mosolyodtam el. Szerencsére a fejem már nem fájt és hányingerem sem volt. Legalább azok elmúltak már.

- Hogy vagy? – kérdezte Rob mellőlem

- Már jobban. Hol van Cam? – néztem a háta mögé hátha megjelenik bátyám, de ez nem így történt. 

- Ő éppen a dokival beszél. Gondoltam én addig bejövök hozzád – mosolyodott el.

- Haragszik rám – sütöttem le a szemeimet – Cam haragszik rám.

- Cameron nem rád haragszik, hanem saját magára – mondta, mire azonnal ránéztem. – Ő saját magára haragszik, amiért nem lehetett ott, hogy megvédjen. 

- De hát ez, ez …

- Bolondság? – Kérdezte mire csak bólintottam – Nem, nem az. Nekünk, testvéreknek meg kell védenünk a húgunkat vagy nővérünket. Tudod, bennünk van. 

- De akkor sem ő a hibás, nekem nem szabadna megbíznom akárkiben, de őt már olyan régóta ismertem és tegnap olyan más volt. – Csordultak ki a könnyeim, amiket már nem bírtam visszatartani. Rob mellém ült az ágyra majd a fejemet a mellkasára húzta. Közelsége nyugtatólag hatott rám és valamelyest meg is tudtam nyugodni. 

- Ez nem a te hibád volt. Valószínűleg csak túl sokat ivott. Mi pasik már csak ilyenek vagyunk, persze ezt ne arra értsd, hogy olyanokat teszünk, mint Adam hanem arra, hogy az italba menekülünk bánatunkban. – Tekintete a messzibe révedt és tudtam gondolatban most egy egészen messzi helyen jár. 

- Te mi elől menekültél az italba? – Kérdeztem halkan, ennek ellenére meghallotta.

- Hosszú történet majd egyszer elmesélem – simított végig az arcomon a maradék nedvességet is letörölve onnan. 

- Megígéred? 

- Meg.

Az ajtón ismét kopogtattak, majd miután beengedtem őket belépett Cam és az orvos. Rob azonnal hátrább lépett hogy tudjak beszélni az orvossal. Furcsa hiányérzetem támadt a közelsége nélkül. Lassan visszadőltem az ágyba, a fejemet puha párnákra téve figyeltem felváltva bátyámat és az orvot. 

- Nos mint ahogy azt már a bátyjának is elmondtam önnek agyrázkódása van. Ennek tünetei lehetnek a szédülés, hányinger, hányás, ájulás, emlékezet kiesés az ütés utáni dolgokról és  fejfájás. Ha ezek közül valamelyiket tapasztalta, akkor az az ütés miatt volt. Ezek a tünetek pár óra után eltűnnek, ami ugyan jó, de veszélyes is. Ha nem veszik időben észre a tünetek elmúlása előtt és nem jönnek kórházba lehetséges, hogy az agy komolyabb sérülést is szenvedett. Az ön esetében lassan már elmúltak a tünetek, de még pontosan nem tudom megmondani, hogy az agya szenvedett e komolyabb sérülést. Szeretném még benntartani, hogy kivizsgálhassam. – Cam rám sem nézett ő most gondoltban valahol teljesen máshol járt. Az orvosnak csak bólintottam és mivel megkapta a választ tovább már nem is zavart minket. Cam rám nézett majd Robra végül elindult az ajtó felé.

- Cam. – Megállt, vártam, hogy visszaforduljon, de nem tette. Kisétált az ajtón hátra sem nézve.

Összegömbölyödtem az ágyon és szorosan lehunytam a szemeimet. Bárcsak visszajönne és megbeszélhetnénk. Olyan jó lenne, ha magához ölelne és megvédene mindig mindenkitől. Vissza akarom kapni a bátyámat. 

Rob megsimogatta a vállamat, mire felnéztem rá. Homályosan láttam a könnyeimtől. Arrébb húzódtam, hogy ő is oda tudjon mellém feküdni majd amikor már mellettem feküdt a fejem a mellkasára tettem és halkan sírtam. Mélyen tüdőmbe szívtam Rob csodálatos illatát, ami megnyugtatott. Legalább ő itt van nekem.  Szemeim lassan lecsukódtam majd mély álomba merültem.

Cam szemszöge: 

Tudom, hogy ott kellet volna lennem és vigyáznom kellet volna rá. Tudom már nem kislány és nem kell annyira féltenem, de mégis megteszem, mert a húgom. Nem, ő a kicsi húgomat jelenti, akit kötelességem megvédeni nehogy baja legyen. Ha valami történne vele én nem élném túl. Legszívesebben felkeresném azt az alakot és megölném, amiért csak egy újjal is hozzányúlt Krishez.

Amikor kijöttem a kórteremből a szívemet elöntötte a fájdalom. Nem Krisre haragudtam, hanem magamra. Tudtam jobb ha kijövök és lenyugszom, és csak azután beszélek vele. Fejemet a kezembe tettem és nem tudtam, hogy mit csináljak. 

- Cam – sietett felém Nikki. Mögötte ott volt mindenki. Örülök, hogy ennyien szeretik Krist és, hogy ennyi barátja van. 

- Sziasztok. 

- Szia. Hogy van Kris? – kérdezte sürgetően Nikki. 

- Az orvos azt mondta, hogy agyrázkódást kapott, de még bent szeretné tartani, hogy jobban megvizsgálhassa. 

- De ugye jól van? – szólalt meg most Ashley is, aki Nikki mellet állt és reménykedve nézett rám. 

- Jól van a helyzethez képest. 

- Bemegyek hozzá. Melyik teremben van? – Indult el Nikki.

- Abban – mutattam rá a harmadik ajtóra. Amint megtudta már el is indult azonban mikor kinyitotta az ajtót megfagyva állt ott. Ijedten siettem oda azonban amikor megláttam amit Nikki én is lefagyva álltam és néztem. A többiek a hátam mögött tornyosulva néztek be a szobába. 

Kris Rob karjaiban feküdt és mindketten aludtak. Sohasem láttam még Krist ilyen nyugodtnak. Rob szorosan ölelte magához a húgomat. Szeretik egymást. Csak ez volt az, ami eszembe jutott, amikor rájuk néztem. Próbálják tagadni vagy nem észrevenni, azonban álmukban ezek a falak leomlanak. Az a fal amit ők ketten állítottak, akár tudtuk nélkül, most leomlott. Kris arca békés volt, mert egy olyan személy karjaiban volt, akit szeretett. 

T szemszöge:

 Telefonnal a kezemben siettem gyors a szobámba, és már tárcsáztam is a számot. Nem kellett sokat várnom mert első csörgésre már fel is vette.

- Mond - hangja mint mindig most is kemény volt.

- Kórházban van – hangomban talán fellelhette az örömöt, de nem érdekelt.

- Ugyancsak. Ilyen gyors voltál?

- Sajnos ez még nem én voltam – mondtam egy kicsit szomorkás gúnnyal.

 - Ki volt az, aki tudta nélkül okozott nekem örömöt? – Mondta mosolyogva. Nem szívesen lennék az ellensége az biztos. 

- Az egyik munkatársa. Adam Johnson-nak hívják. 

- Ó, talán majd egyszer megköszönöm. És mi a baja az én drágaságomnak?

- Csak agyrázkódás. Volt valaki, aki segített rajta, így megúszta ennyivel. 

- Milyen kár. 

 - Ne aggódj, én még csak most jövök. Biztos lehetsz benne, hogy nálam nem fogja ennyivel megúszni. 

- Bízom benned. Tudom, hogy te majd mindent elintézel. Elküldöm hozzád Vont és Olint. Majd ők segítenek neked. 

- Rendben -  végre újra találkozhatunk. Lassan újra együtt a banda. - Te most hol vagy? – Sejtettem, hogy nem fogja megmondani, de reménykedtem benne. 

- Majd még hívlak – mondta, majd már le is tette a telefont. Nem tudom elinni, hogy ismét összeáll a banda. Már csak meg kell fizetnünk annak a nőnek. Ő tehet mindenről, és én gondoskodni fogok róla, hogy mindent visszakapjon. 

Rob szemszöge: 

Nem tudom, hogy hol lehetettem, de azt tudom, hogy még sohasem aludtam ilyen jót. Szemeimet lassan nyitottam ki és kellet pár perc, mire rájöttem, hogy a kórházban vagyok Krisel. 

A mellkasomon még mindig ott aludt ez a gyönyörű szépség. A testem már el volt gémberedve, de ki bánja. Csak az a lényeg, hogy a karjaimban tarthatom. Körülnéztem egy órát keresve, de sehol nem találtam. 

- Már este 6 óra van. – szólalt meg Cameron, aki eddig az ággyal szemben lévő kanapén ült. 

- Ó már annyi az idő? Sajnálom, gondolom egyedül szerettél volna lenni Krisel . – mondtam. Ugyan nem akartam elmenni innen, mégis megpróbáltam kicsúszni Kris alól. 

- Ne, maradj csak – közben értetetlenül néztem rá.

- Még sohasem láttam ilyen nyugodtnak. – Nézett Krisre. Sajnos én nem láthattam az arcát de már azzal is megelégedtem, hogy a karomban tarthatom. 

- Végre legalább kipiheni magát. Mi csak hallottuk azt, amit mondott és megpróbáltuk átérezni azt, de ő ott volt és mindezt átélte. – mondtam Krisre nézve, végig simítottam haján, ami puha és lágy volt. 

 - Igen. Volt bent Kris főnöke. Azt mondták, hogy nagyon sajnálják Krist és annyit pihenjen, amennyi időre csak szüksége van. Azt a szemétládát pedig ki fogják rúgni. – Szemei szinte villámokat szórtak. 

- Rá kell venni Kristent, hogy jelentse fel – mondta Cam miközben felállt és közelebb jött. 

- Nem tudom, miért nem szeretne a rendőrségre menni. Te esetleg tudsz valamit? – néztem rá kérdőn.

- Nem. Nem tudom megérteni, hogy miért nem szeretné feljelenteni. Talán csinált valamit és nem szeretné, hogy a rendőrség megtudja? 

- Nem hiszem. Viszont jobb ha megyek – mondtam majd nagyon óvatosan kicsúsztam Kris alól. Elkezdett mocorogni, de nem ébredt fel. Jobb ha pihen egy kicsit. Nagyon kimerítő volt ez számára.

- Köszönöm, hogy itt vagy neki. 

- Amikor csak szüksége lesz rám én itt leszek. 

Kris szemszöge:

A sötétben ültem és csak gondolkodtam. Jó volt egy kicsit egyedül lenni és a régen történtekre gondolni. A családom valószínűleg kitagadna, ha megtudnák, hogy mi is történt velem. Ha megtudnák, hogy átvertem őket. Aljas és legfőképpen borzalmas dolog az, amit velük tettem, és tudom, hogy nem mentség, de még fiatal voltam. Az agyamat ellepte az a bizonyos rózsaszín felhő, és nem láttam tőle csak nagyon későn mikor már nem volt visszaút. Csak egy ember segített.  És neki köszönhetek mindent. Az ajtó kinyílt és belépett rajta….

- Aden? – Meglepetten néztem rá. Lehet, hogy még mindig álmodok? 

- Kris – mosolyodott el úgy igazán. Közelebb sietett hozzám majd megölelt jó szorosan és én is ugyanúgy viszonoztam az ölelését. 

- El sem hiszem, hogy újra látlak - folytak le könnyeim az arcomon ma már sokadjára.

- Ne sírj én is örülök neked – törölte le könnyeimet miközben az ágyamra ült. Ő az az ember, akinek annyi mindent köszönhetek és az, aki ha megjelenik önkéntelenül is hozza magával a bajt. Vagy jobban mondva a baj hozza őt. Tudtam, ha ő itt van az nem véletlen. Arcomon láthatta, hogy mire gondolok. Mert kimondatlan kérdésemre azonnal válaszolt. 

- Megszökött.




Aden képét oldalt megtaláljátok. :)

13. Fejezet.

Nikki szemszöge:

A barátság néha igen is sokat számít. Az egy olyan kötelék, ami hasonló, de egyben teljesen más is, mint amit a családod iránt érzel. Nekem nincs már senkim. A családom nélkül nehéz, de van ki segít minden nap felkelnem és újra szembenéznem az élettel. Azzal az élettel, ami elvette a családomat, a szüleimet és a testvéremet. Sokat töprengtem azon, hogy miért pont én vagyok az aki él, és azon is, hogy miért ők azok, aki meghaltak. Éreztem azt, hogy már nekem sincs értelme itt lennem, de volt egy személy ki mellettem állt mindig és sosem hagyott cserben. Egy barát, aki képes volt arra, hogy támaszt adjon és családom helyett családom legyen. Sokkal tartozom neki, és bármit megtennék csak, hogy ő is boldog legyen. Remélem ő is megtalálja azt, amit én. Én is csak most találtam meg a szerelmet. 

Adam igazán rendes és biztos jól bánna Kristennel, mégis valahogy úgy érzem nem ő az igazi a számára. Amikor Robal van együtt akkor látni az arcán azt a boldogságot, amit csak nagyon ritkán lehet. Rob az, aki boldoggá tudja tenni az én barátnőmet. Csak rá kell nézni. Csendben a gondolataiba mélyedve ül egy pohárral a kezében. Nem érzi jól magát, látszik rajta, csak a szemeibe kell nézni, olyan, mintha itt sem lenne.

Lenéztem a kezemre, amit Matt fogott meg. Örülök, hogy ő itt van nekem. Ugyan már régóta együtt dolgozunk, mégis csak most tűnt el a szemünk elől az a bizonyos fátyol, ami nem hagyta észrevenni, milyen kincs is van mellettem. Matt nagyon rendes, olyan ember, amilyet a szüleim is szerettek volna. Tudom, hogy fentről figyelnek és boldogok, hogy végre én is az vagyok. Sohasem fogom őket elfelejteni, és mindig hálás leszek nekik, amiért ilyen embernek neveltek.

Kezeinkről felnéztem Matt szemeibe, és amit ott láttam az nem más volt, mint a szerelem. Elmosolyodtam, majd közelebb hajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Az asztalunknál csak mi és Rob voltunk, nem akartam szegényt kellemetlen helyzetbe hozni, így elszakadtam Matt puha és selymes ajkaitól, majd mellkasára hajtva fejemet néztem őrá, aki a poharát bámulva nem is figyelt a körülötte zajló dolgokra. 

- Rob, hogy van a testvéred és a vőlegénye? – próbáltam kiszakítani ebből a búskomorságból, hisz ha Kris ezt megtudja, hogy nem tettem semmit azért, hogy egy kicsit jobban érezze Rob magát biztos megfolyatna. Rob ijedten kapta fel a fejét, mint aki nem is számítana rá, hogy hozzá szólnak.

- Jól megvannak, Vic nagyon boldog – mosolyodott el – mondjuk, ez el is várom Bradlytől, hogy boldoggá tegye a nővéremet.

- És már kitűzték az esküvő dátumát? – kérdezte Matt.

- Nem, még nem, legalábbis én még nem tudok róla – nézett ránk. 

- Mi lenne, hogyha mindenki eljönne hozzánk és ott folytatnánk tovább a bulizást – emeltem fel fejem Matt mellkasáról. A két fiú meglepetten néztek rám. 

- Tőlem mehetünk – egyezett bele Matt, mire egy nagy puszit nyomtam az arcára.

- Ha nem zavarunk, akkor részemről is mehetünk – bólintott Rob. 

- Rendben akkor megkeresem a többieket és szólok nekik – mondta Matt majd miután kiengedtem elindult a többiek felkutatására. Az órámra néztem, ami már hajnali két órát mutatott.

- Krisnek már otthon kell lennie. Biztos túl fáradt volt, hogy idejöjjön – mondtam és én is lehúztam azt, ami még a poharamba volt. 

- Biztosan – helyeselt Rob. 

- És mond csak, te hol dolgozol? – néztem rá kérdőn. 

- Ó öm az apámnak van egy nagy vállalkozása és én is ott dolgozom, de mint ügyvéd – mondta. Ha elképzelem öltönybe mmmm nem semmi. De az én Mattamat senki nem múlhatja felül. 

- Akkor gondolom ez egy ilyen családi vállalkozás? 

- Igen az. Nagyon szeretek ott dolgozni, ami egy kicsit megkönnyíti a szüleim helyzetét. 

- Gondolom ezt azért mondod, mert mindenféleképpen rád szerették volna hagyni a céget – mondtam mire csak bólintott. 

- Igen valóban így van. Ezt a munkát szerettem volna mindig is csinálni, habár látva kisgyerekként, hogy az apám nem mindig tudott velünk lenni, nem akartam én is olyan lenni, mint ő. Hogy ha  majd családom lesz elhanyagoljam őket, de elhatároztam, ha oda kerülök, a család lesz az első számú és azután jöhet csak a munka. – Ez a pasi az igaz főnyeremény Kris számára. 

 

- És nincs senki, aki megnyert volna egy ilyen főnyereményt, mint amilyen te vagy? – kérdeztem rá. Ebben még Kris sem teljesen biztos, hogy egyáltalán akad e vetélytársa. 

- Nikki szerintem te vagy az aki pontosan tudja és észrevette, hogy ki az aki igazán érdekel – kerülte ki úgy a kérdésemet,  hogy ne vehessem észre, de nem jött össze neki. 

- Meglehet, hogy sejtem, azonban nem ezt kérdeztem – mosolyodtam el hisz nem sikerült elterelnie a figyelmem, viszont most már biztosan tudom, hogy nagyon is érdekli Kristen. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor visszaértek hozzánk a többiek. 

- Na, akkor mehetünk? – kérdezte Tayler. 

- Persze – mondtam, majd már fel is álltunk és elindultunk felénk. Egyre távolodva a bártól ahol voltunk az élet is kezdett nyugodtam lenni. Erre már senkit sem lehetett látni.  Mattal összekulcsolt kézzel sétáltunk, és csak hallgattuk a fiúk hülyeségeit. Hamar odaértünk a házhoz, hisz nem lakunk valami mesze attól a bártól ahol voltunk. Azonban egyre közelebb lépkedve a házhoz észrevettem, hogy nyitva van az ajtó. 

- Nikki elfelejtetted bezárni? – kérdezte Matt. 

- Nem, én bezártam – mondtam. 

- Ti maradjatok, majd mi megnézzünk – indult el  Kell. Ashley és én csendben álltunk a ház előtt és vártunk, majd nem bírva tovább a várakozást én is elindultam.  Az egész házban sötét volt, semmit nem lehetett látni. Lassan lépkedtem egyre beljebb, a házat már úgy ismerem, mint a tenyeremet, így remélhetőleg nem fogok elesni semmiben sem. A kezemmel tapogatóztam, de valamibe megbotlottam, majd hangos koppanással érkeztem meg a földre. Egy kisebb sikoly is kiszaladt a számon, amire a villany rögtön felkapcsolódott. Szemeimet először bántotta a hirtelen jött fény. 

- Nikki jól vagy? – Szaladt oda hozzám Matt. 

- Igen, persze semmi bajom. Csak szerettem volna közelebbről is megnézni elég tiszta e a padló. 

- Miért nem szóltál, szívesen felkapcsoltam volna a villanyt – mondta egy nagy vigyorral a száján Kellan

- Legközelebb majd szólok – viszonoztam a mosolyát, csak az enyémben egy kevés gúny is volt. Matt segített felállni, majd amint függőlegesbe kerültem azonnal azt a tárgyat kezdtem el keresni, amiben elestem és meg is találtam. A földön hevert a tettes, ami nem más volt, mint Kris táskája. 

- Ez mit keres itt? – kérdezte Cam. Lehajoltam majd felvettem a földről. 

- Fogalmam sincs. – ráztam meg a fejem. Elindultam a lépcső felé és felszaladtam rajta. Rossz előérzetem volt. Sietős léptekkel haladtam Kris szobája felé, amint odaértem megpróbáltam benyitni, de nem sikerült. Elkezdtem kopogni, de semmi. Kezdett minden egyre furcsább lenni. 

- Biztosan alszik – szólalt meg mellettem Ashley.

- Igen biztos – néztem továbbra is az ajtót. Valami itt nagyon nincs jól. És én ezt reggel ki is fogom deríteni. 

- Gyere menjünk – mondta Ashley, majd elindult vissza a nappaliba. A gondolataimba mélyedve mentem lefelé a lépcsőn, csoda, hogy le nem estem. Éreztem, hogy valami rossz lesz ma, és ez még mindig megvan ez az érzés. Ahogy leértem rögtön Matthoz mentem és meleg karjai közé bújtam. 

- Kris? – Kérdezte Rob aggódva. 

- Valószínűleg fent van a szobájában.

- Hogyhogy csak valószínűleg?

- Úgy, hogy a be van zárva az ajtó, így nem tudtuk megnézni – válaszolt helyettem Ashley.

- Nem kellene bemennünk, megnézni, hogy tényleg ott van? – Kérdezte Rob. 

 - Ne, szerintem nincs rá szükség, biztos ott van – mondta Tayler.

Leültünk a nappaliba, mindenki kényelembe helyezte magát, majd elkezdtünk inni és beszélgetni. Rengeteget nevettünk a régi dolgokon. Nagyon jól éreztük magunkat, csak egyre jobban a pia hatása alá kerültünk. Én pedig Matt karjaiban kezdtem egyre laposabbakat pislogni. 

Kris szemszöge. 

Talán az élet változik és nem olyan, mint amilyennek mi elterveztük. Míg kicsik vagyunk, annyi álmunk van amit megakarunk valósítani. Az álmoknak nem szabhatunk határt, és ha valaha lenne lehetőségem megnézni a jövőt, gondolkodás nélkül vágnám rá azt, hogy nem. A jövő egy olyan dolog, ami lehet, hogy már meg van írva, minden egyes tettünk, jók és rosszak egyaránt.

 Lehet, hogy lenne  lehetőségem elkerülni a hibákat, de nem élnék vele, a hibák azok, amikből tanulunk, és amikből majd olyan dolgokat viszünk véghez amikkel magunkat is felülmúljuk. Senki élete nem lehet könnyű, bármennyire is szeretnénk, ugyanis szomorúság és keserűség nélkül nem tudnánk élvezni a jó dolgokat, amik velünk történek.

A plafont néztem és minden olyan üres volt. Üres akárcsak egy nagy fehér szoba melyben nincsen semmi sem. Nem tudom, hogy kerültem haza, nem tudok semmit sem. Lassan felültem majd elkapott a hányinger. Azonnal szaladtam a fürdőszoba felé. A WC fölé hajolva adtam ki mindent a gyomromból, majd miután sikerült felállnom eltántorogtam a mosdóig és fogat mostam.

 A fejem sajgott és nem tudtam, hogy mitől. Megtámaszkodtam a mosdókagylón, majd szemeimet lecsukva próbáltam koncentrálni, hogy mi történt tegnap, de nem emlékeztem rá. Szemeimet kinyitottam és olyat láttam, amit nem értettem. Kezeimen lila foltok voltak olyan mintha beütöttem volna, vagy valaki megszorongatta volna. 

Besiettem a gardróbba majd egy farmert és egy hosszujjú garbót vettem fel, ami eltakarta a csuklómon lévő foltokat. Hajamat csak megfésültem, majd elindultam le a lépcsőn. Hogy jöhettem haza? És mi történt tegnap? Nem tudtam mit csináljak, mi van, ha valaki megkérdezi mi volt tegnap, vagy ha találkozok Adammal. Vele mi lehet? 

Már majdnem leértem, amikor megszédültem és az utolsó lépcsőfokról a földre estem. Egy könnycsepp csordult ki a szememből. Valaki mondja meg, hogy mi történt. Miért én, miért pont velem történik mindig ilyen. 

- Kris? – szólított valaki mire gyorsan letöröltem könnyeimet, de továbbra sem néztem fel. Az a valaki odasietett hozzám, de nem tudtam, hogy ki az. Leguggolt majd segített felállni. 

- Jól vagy? – kérdezte, mire felnéztem szemeibe és már tudtam, hogy Cam volt az aki segített. 

- Persze, semmi bajom – próbáltam még magamat is meggyőzni. Most olyan kicsinek éreztem magam. Ismerős volt ez az érzés, sajnos.

- Kris? – halottam meg Nikki hangját is, mire Cam háta mögé néztem és meglepetten vettem észre, hogy itt van nálunk mindenki. Nem tudhatják meg bármi is van. Nem lehet. Egy maszkot tettem az arcomra egy szép mosollyal együtt. 

- Sziasztok. Na hogy sikerült a buli? Sajnálom, hogy nem mentem el, de fáradt voltam – mondtam gyorsan, hátha el tudom magamról kicsit terelni a témát.

- Nagyon jó volt, kár hogy nem voltál ott – mondta Tom miközben felült, de fejét rögtön kezébe is tette.

- Másnaposság mi? – kérdeztem mire csak bólintott – aki kávét kér utánam – mondtam majd a konyhába mentem, de ismét megszédültem és meg kellett kapaszkodnom az ajtóban, de gyorsan tovább is mentem, nehogy valaki észrevegye. Lehet, hogy este sokat ittam és azért szédülök meg fáj a fejem. Ki lehet az, aki segített este? És mi lehet vele?

Bárcsak tudnám a kérdésekre a választ. 

- Mi az ott? – kérdezte a mellettem álló Rob. Kezemet nézte és én is gyorsan odapillantottam. A felsőm nem nagyon, de éppen annyira felcsúszott, hogy kilátszódjanak a foltok. 

- Semmi - húztam le a pulcsit majd elmentem mellőle. Gondolhattam volna, hogy nem hagyja annyiba ugyanis utánam jött.

- Mi az ott a kezeden? – kérdezte szemembe nézve. 

- Semmi – válaszoltam. Elkapta az alkaromat majd felhúzta rajta a pulcsit. Az egész konyhában csend lett. Az eddig beszélgető tömbök is elhalkultak. 

- Ez neked semmi? – kérdezte hangosabban és dühösebben Rob. 

- Engedd el a kezem – néztem most már én is dühösen rá. 

- Kris mi történt a kezeddel? – jött oda Cam is. 

- Semmi – próbáltam meg elmenni, de Rob ismét elkapta a kezem persze csak úgy, hogy ne okozzon fájdalmat majd újra felhúzta a pulcsit. 

- Hogy lenne ez semmi. Mi történt veled? 

- Csak beütöttem a kezem ennyi az egész - hazudtam és nagyon reméltem, hogy beveszik. 

- Kristen jobb lesz, hogyha leülsz, és szépen elmondasz nekünk mindent, mert itt valami nem stimmel és ismerlek már téged eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem hagynád nyitva az ajtót csak úgy és nem hinném, hogy részeg voltál. Itt valami nagyon nem stimmel és te valamit nem mondasz el nekünk – fakadt ki Nikki. Miért kell nekem mindig ilyenkor gyengének lennem? Ismét, mint ma már oly sokszor megszédültem és ha Rob nem fog meg, akkor biztos, hogy összecsuklok. A fejem hasogatott és csak válaszokat akartam. 

- Kris kérlek, mond el, hogy mi történt. Ha valami baj van, akkor azt tudnom kell - mondta Cam. Rob oda kísért a kanapéhoz majd leültem rá, és mindenki engem nézett. 

- Mond el, hogy mi történt. 

- Nem értitek, hogy nem emlékszem? Nem tudok semmit sem! Arra emlékszem, hogy veled beszéltem – néztem Nikkire- mielőtt letettem volna a telefont halottam, hogy valaki jön. Gyorsabban kezdtem el menni, de ő jött utánam, majd megszólalt és akkor jöttem csak rá, hogy Adam jön utánam. Részeg volt mert a vacsora után megakart csókolni, de én nem hagytam neki. 

- Mit tett veled? – kérdezte dühösen Cam. 

- A falnak vágott, ami következtében bevertem a fejem, majd valaki segített, de nem tudom, hogy ki volt az és onnantól minden egy nagy fekete folt. 

- Vedd a kabátod –szakította meg a néhány perce beállt csendet Rob. Értetlenül néztem rá.

- Beviszlek a kórházba.

 - Kinyírom azt a gyereket – szólat meg Tom is.

- Én pedig segítek – mondta Kell is, és a többiek is csatlakoztak hozzájuk. 

- Nem. Nem megyek kórházba. 

- De igenis mész – szólalt meg most először Cam is. 

- Én …                            

- Kris agyrázkódásod van és lehet, hogy még más komolyabb bajod is, ha kell, én viszlek a kezemben oda, de akkor is kórházba megyünk – mondta Rob és szemeiben elszántság tükröződött. Nikki eltűnt, majd a kabátommal a kezében tért vissza.

- Az lehet, hogy elmegyek a kórházba, de feljelentést nem fogok tenni. – mondtam határozottan.

- De az a…. Lehetett volna más bajod is. – mondta Cam szinte vicsorogva, olyan dühös volt, mint amilyennek még nem láttam. Rob segített felvenni a kabátom majd elindultunk. 

- Mi is megyünk utánatok – szólt még oda nekünk Jackson, mire csak hálásan néztem rájuk. Nagyon örülök, hogy ilyen embereket ismerhettem meg, mint amilyenek ők. Azonban a rendőrségre nem mehetek. Ha kell, akkor inkább nem megyek be többet dolgozni, de nem megyek a rendőrségre. 

Semmibe menne ez a három év, és ezt nem tehetem meg azokkal, akiket szeretek. És akkor még nem is sejtettem, hogy egy olyan emberrel fogok találkozni, akinek nagyon sok mindent köszönhetek, mégsem akartam vele találkozni soha többet, mert ez egy olyan dolgot jelentene, ami megváltoztatná a jövőmet.

Remélem tetszett. Remélem annyira nem volt vészes. :)

Köszönöm a komikat még egyszer. Nagyon jól esett, hogy leírtátok a véleményeteket és azt a sok sok pipát is. 

Legyetek jók. :)

Puszi

Beky

12. Fejezet

12. Fejezet.

Adam szemszöge:

Miért nem vagyok én jó neki? Miért? Hisz már régóta ismer és én is őt. Talán nem érez többet irántam csak barátságot. Annak a gyereknek is most kellet közbejönnie.  Ha most ő nem lenne akkor Kristen csak az enyém lehetne. 

A kocsimmal őrülten száguldoztam, de utam nem haza vezetett, hanem egy közeli kocsmába és csak az volt a célom, hogy leigyam magam és elfelejtsem azt, ami ma történt.  Nem érdekel, hogy hogyan de Kris akkor is az enyém lesz. Az italok csak jöttek egymás után és a végére már azt sem tudom, hogy hol vagyok. Lábaim önálló életre keltek és csak mentem remélve, hogy megtalálom azt amit keresek.

Kristen szemszöge:

 

Üresség.

 

Milyen furcsa, hogy néha magányosan és egyedül is tudjuk magunkat érezni. Nincs, ki megértsen, nincs, ki elfogadjon. Néha jó magányosnak lenni, de van olyan, amikor nem vágysz semmi másra jobban, mint, hogy valaki legyen körülötted. Aki meghallgat, aki megért.

 Egyedül bolyongni egy utcán, egyes egyedül. 

„ Elhagyatottnak lenni miközben egy óriási város legeldugottabb környékén sétálsz és nincs veled senki, aki óvjon, csak te és az, akit most már a legjobban szeretsz, mert csak ő maradt neked. Ketten egy személyben. Óvni, védeni mindentől, ami csak lehet. Neked csak ő van és senki más. Egyedül a világon egy olyan teherrel a válladon, ami nagyon nehéz. Érzed, hogy gyenge vagy de muszáj továbbmenned érte és csak is érte. Senki más nem számít csak ő. A szív még dobog, de már feladná. Hisz fáj, nagyon fáj mégis az a nagy lyuk ami ott tátong rajta nem számít, mert van aki miatt begyógyul be kel gyógyulnia amíg meg nem érkezik erre a világra. Lábad elgyengül, majd földre esel, de még mindig véded. Csak ő a fontos senki más. Senki.. senki…sen… „

Kezem a szívem felett volt. Szívem összeszorult és olyan kicsi lett amilyen még sohasem. Fáj az emlék, és nem lehet tenni ellene semmit. De jó az emlékezés, mert fáj és ez nem hagyja elfelejteni azt ami történt. Mindig emlékeztet arra, hogy mi volt, ami ráébresztett arra hogyan kell élnem, mielőtt meghalok. Élni egy ahhoz képest jobb életet, ami elképzelhetetlen volt akkor. 

Lépteim hangját visszaverték a falak. Nem tudtam, hogy merre vagyok és, hogy merre menjek. Miért kellet ennek így végződnie. Ha ez nem történt volna meg akkor már otthon lehetnék és elmondhatnám magamnak, hogy ez egy jó nap volt.

 Bárcsak inkább Robékkal mentem volna. De az őszintét megvallva hiába rágódom azon, hogy mi lett volna ha… Ezen már úgy sem tudok változtatni. A telefonom hangos csörgésbe kezdett. Gyorsan felvettem mielőtt olyan valakik hallanák meg, hogy van itt valaki, akiket nem szeretnék a közelemben látni. 

- Hallo

- Szia, na, még mindig tart a randi? – kérdezte egy cseppet már részegen Nikki.

- Nem már nem tart és ez nem randi volt – mondtam szemeimet forgatva. Már miért lenne ra… Úr isten ez tényleg egy randi volt?! Rajtam kívül mindenki látta még Rob is. Most mit gondolhat rólam. Hogy nem vehettem már akkor észre, amikor elhívott? 

- Itt vagy még? – kérdezte Nikki hangosan. 

- Igen itt, de ha lehet, ne kiabálj, mert akkor megfogok süketülni, és na akkor majd kiabálhatsz - mondtam neki.

- Rendben, bocsi csak itt olyan hangos a zene. 

- Hallom, szerintem még otthon is lehet hallani. 

- Meglehet, várj te még nem vagy otthon? – el sem hiszem, hogy lebuktattam magam. Kijöttem már a gyakorlatból úgy látszik. 

- Öhmm hát majdnem.

- Kristen hol vagy? – kérdezte egy cseppet ijedten. 

- Már majdnem otthon – főleg ha tudnám, hogy hol vagyok, és, hogy merre kell mennem. 

- Biztos? 

- Igen persze – vagy talán mégis maradt bennem valami hisz bevette. 

- Rendben.

- Na akkor én megyek is. – mondtam.

- Várj, a fiúk kérdezik, hogy el jössz e a buliba – a fiúk alatt vajon kiket érthet. Robot is érdekli, hogy el megyek e ezek után? Remélem nem hiszi, hogy én és Adam…

- Nem tudom, lehet, hogy elmegyek, de ez még nem biztos – mert még azt sem tudom, mikor érek haza. - Az a rossz érzés, amit ma már éreztem most újra visszajött és arra késztetett, hogy minél gyorsabban menjek el innen. 

- Rendben azért mi várunk. Remélem, hogy eljössz. Ma nagyon jó a buli. – mondta. Elkezdtem gyorsabban menni, mert jött valaki mögöttem.

- Igen biztos – mondtam habár fogalmam sincs, hogy mit mondott Nikki. Nem tudtam odafigyelni csak arra, hogy valaki követ és tudtam, hogy ebből még gond lesz. 

- Szia - mondtam majd már le is tettem a telefont. Gyorsan szedtem a lábaimat. Bevallom féltem, nem is kicsit. Mintha csak pár évvel ezelőtt lenne, ismét menekülök. 

Siettem, de még mindig nem tudtam, hogy merre vagyok. Ez a fránya város, hogy lehet ilyen nagy. Egyre közelebbről halottam a lépteket. Az adrenalin egyre csak nőt bennem ezzel megszaporázva lépteimet és egyben lélegzetvételeimet is de ez sem volt elég. Mintha le sem lehetne rázni ugyan olyan gyorsan jött utánam, majd egy olyan hangot hallottam, meg amit nem reméltem, hogy hallok ma még.

 - Kris hova sietsz? – Hangjában hallatszódott, hogy már nem józan. Én csak lefagyva álltam. Körülöttem a magas épületek sötét falai, amit csak a hold fénye világított néha-néha a felhők közül előbukkanva. 

Megfordultam majd szembenéztem vele. Nem mesze tőlem a falnak támaszkodva állt. Látszott rajta, hogy már nagyon nem józan. 

- Mit akarsz Adam? Jobb lenne, hogyha hazamennél. – mondtam egyet hátrébb lépve, mert ő is közeledett felém. 

- Miért félsz Kris? Nem bántalak. – mondta majd meghúzta a kezében lóbált üveget. 

- Adam menj haza és pihend ki magad, majd holnap beszélünk. – hátráltam tovább.

- Ugyan most is meg tudjuk beszélni. Nincs senki aki zavarhatna minket - nézett körbe miközben a piával teli üveggel körbemutatott. 

- Kérlek Adam, menj haza! – néztem rá most már könyörgően, de ő csak egyre közelebb jött. Lépkedtem hátra épp úgy, ahogy ő is jött velem együtt, majd beleütköztem valamibe. A szívem egy pillanatra megállt. Valami fog törtnéi, de még nem tudom, hogy hogyan fog végződni. Adam egyre csak közeledett majd…

Rob szemszöge:

Megérkezve a buliba most valahogy máshogy éreztem magam. Kris nélkül minden más. Lehet, hogy ez túl nyálasan hangzik, de így éreztem. Vajon mit csinálhat most éppen. Biztosan enyeleg azzal a pincérrel. Hogy is gondolhatok ilyet, Kris nem olyan, nem olyannak ismertem meg, de akkor, hogy lehet, hogy most vele van? 

- Nyugi haver Kris tudja, hogy mit csinál, higgy nekem mindig is ő volt az, aki helyesen tudott dönteni. – mondta Cameron. Remélem, hogy igaza van.

- Igen gondolom. – mondtam majd meghúztam a poharat amiben valami nagyon erős volt.

- Látom nem közömbös neked. Hidd el te sem neki. – rákaptam a tekintetem. 

- Ezt hogy érted? 

- Hidd el hogy érez valamit irántad csak még nem jött rá de az is lehet hogy már rájött csak bizonytalan, ha pedig így van akkor lépj valamit, hidd el a dolgok csak jó irányba haladhatnak. – mondta.

- És mi van, ha nincs igazad és csak egy barát vagyok neki? – néztem rá.

- Igazam van. Kris a húgom és ismerem.  – mondta határozottan, amire csak bólintottam. 

Körülnéztem és láttam, hogy mindenki nagyon jól mulat. Lehet, hogy el kellene mennem Kris házához hátha hazaért már. Nem Rob ezt verd ki a fejedből, nem akaszkodhatsz mindig rá, mint egy pióca. 

- Rob gyere, már nézd, mennyi csaj van itt. Mulass egy kicsit – lökött meg Tayler.

- Ja Rob gyere már. Amióta itt vagyunk, csak ülsz mint egy burgonya. – mondta Tom mire érdekesen néztem rá.

- Mint egy burgonya? Mert a burgonya ülni szokott! Tom te mennyit ittál? – néztem rá kérdőn.

- Ugyan már tudod, hogy, hogy értem és ennek most semmi köze a piához.

- Nem kösz inkább most nem megyek – mondtam.  A fiúk beletörődve felálltak, majd elmentek a táncparkettre. 

- Felhívom Krist, hogy hol van. – mondta Nikki miközben egyenesen a szemembe nézett. Én csak hálásan néztem rá. Elővette a telefonját majd már hívta is. Kris valami vicceset mondhatott. Biztosan az Adammal való randevúját meséli. 

- Meglehet, várj te még nem vagy otthon? - kérdéstől teljesen kijózanodtam. Mi? Még nincs otthon, lehet azért mert még mindig tart a vacsora. 

- Kristen hol vagy? – kérdezte Nikki.

-  Biztos? 

- Rendben. 

- Kérdezd meg, hogy jön e ide – mondta Cam Nikkinek.

- Várj, a fiúk kérdezik, hogy el e jössz a buliba. – kérdezte majd miután megkapta a választ már le is tette a telefont.

- Na mit mondott? – kérdezte Cam.

- Azt, hogy még nem tudja, hogy jön e mert még haza sem ért. 

- Hol van? – kérdeztem. 

 

- Azt nem mondta csak annyit, hogy hazafelé tart – Szóval még nem ért haza. Remélem, hogy legalább neki jól telt az estélye. 

Kris szemszöge: 

Adam előttem állt olyan közel, hogy a mögöttem lévő hideg falnak kellet préselődnöm. El akartam tolni magamtól, de nem sikerült, elkapta a kezem majd erősen a falnak nyomta. 

- Ugyan Kris én már nem vagyok jó neked? – Kérdezte, de a kezem továbbra sem engedte el. Ez meg fog látszódni holnapra. 

- Miről beszélsz?  - kérdeztem. 

- Ne játszd nekem itt a hülyét Kris. – mondta majd erősen nekivágott a falnak, így jócskán be is vertem a fejem. Hirtelen elkezdtem szédülni majd minden homályos lett. Hallottam, hogy Adam beszél hozzám, majd egy másik férfi hangját és csak remélni mertem, hogy azért jön, hogy segítsen. Szemeimből könnyek folytak. Miért nem lehet nekem egy normális életem? Miért kell mindig kifognom az ilyen embereket? Miért? 

De nem kaptam választ csak egyet tudtam méghozzá azt, hogy el kell mennem innen. Ha segíteni akar, akkor kihívja a rendőröket és feljelentést kell tennem. Muszáj elmennem innen. Nem mehetek a rendőrségre. Egyszerűen nem lehet…

:)

Sziasztok :D
Egyenlőre vége az értséginek mármint csak az írásbeli egy részének már csak az informatika van hátra ami remélem, hogy jó lesz majd. :D
Annak aki most érettségizett remélem, hogy jól sikerült.
Most, hogy lesz egy kis időm már írom is a fejezetet és megpróbálom mostantól minden héten rendszeresen hozni is így végre haladhatok is vele egy kicsit gyorsabban.
Pontosan nem tudom, hogy mikor hozom, de az biztos, hogy nemsokára.
Köszönöm a komikat az előző fejezethez és a pipákat is.
Puszi
Beky